A sör története
A sör története nagyon hosszú időre vezethető vissza. Cikkünk elmeséli ennek a hosszú históriának a legfontosabb állomásait.
Hogy pontosan mikor készítették a történelem folyamán az első sört, arra nincsen pontos válasz. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy már az ősi Egyiptomban főzték eme nemes nedüt kb. a Kr. e. V. évezredben!
A leletek alapján egyértelműen kijelenthetjük, hogy a sörkészítés és fogyasztás fontos szerepet töltött be az egyiptomiak életében. A rabszolgáktól kezdődően egészen a leggazdagabbakig bezárólag mindenki fogyasztotta a sört. Akkoriban az egyiptomiak még nem főzték fel a sörcefrét, csupán szobahőmérsékleten pihentették. Az erjesztést a kezdeti időkben a levegőben található élesztőgombákra bízták, később, körülbelül Kr. e. 1800-tól már tenyésztett élesztőtörzseket használtak. A sör ízesítésére a datolya vagy a datolyalevél szolgált. Az elkészült sört kőkorsókban tárolták, és szalma vagy nádszállal szívták ki. A sörivás szenvedélyének az egyiptomiak már a kocsmák elődeiben, az ivócsarnokokban hódolhattak.
Az ókori Babilóniából is vannak konkrét bizonyítékaink. A kas szó a sört jelölte, a sörfőző pedig a lukasninda volt, aki oly megbecsült tagja volt a társadalomnak, hogy még a katonai szolgálat alól is fel volt mentve. A sört általában mézzel vagy gyümölcssűrítménnyel ízesítették. A sörkészítés és sörkereskedelem szigorúan szabályozva volt, a sörminőséget pedig folyamatosan ellenőrizték. Hammurapi – az egyik legnagyobb, leghíresebb uralkodó – pedig a nevezetes törvényoszlopra is rávezette a sörkészítés szabályait.
Az ókori görögök és rómaiak azonban egészen más véleménnyel és szokásokkal bírtak. Mindkét kultúrában a bort részesítették előnyben, míg az árpabort a barbárok és a szegények italának tartották. A sörkészítés azonban továbbra is megmaradt, elsősorban azokon a vidékeken, ahol a szőlő már nem termett meg. A germánok isteni italnak tekintették a sört, s vallásuk szerint az a Walhallában patakokban folyik. A germánok voltak az elsők, akik főzték a sört, ám az ízesítésére még ők sem a komlót használták, hanem fűszersáfrányt, borókát, köményt, ánizst vagy gyömbért. A kereszténység széleskörű elterjedésével a sörfőzés egyre inkább az egyház előjoga lett. Így jelentek meg a kolostori sörfőzdék.
A középkorban a szerzetesrendek nem csak a tudomány művelésében, oktatásban, gyógyításban jártak élen, de elvitathatatlan a szerepük a modern sörkészítésben is. Ilyen híres sörkolostor volt a freisingi Weihenstephan kolostor, ahol már a IX. századtól főzték a sört, vagy a St. Gallen-i apátság. Ez utóbbiban több mint száz barát csak a sörfőzéssel foglalatoskodott. A középkorban jelent meg a komló a sörfőzés folyamatában. Ez körülbelül a XIII. századra tehető, ám az áttérés az új “fűszerre” hosszú ideig tartott. Angliában például 1524-ig tilos volt a komló használata a sörfőzéshez. Nürnbergben 1290-ben hírdették ki azt a rendeletet, mely előírta, hogy sört zabból, búzából, kölesből, rozsból nem főzhetnek.
A városok kialakulása és megerősödése idején Európa-szerte megalakultak a serfőző céhek. Ezzel együtt a sörfőzés centruma is áthelyeződött e céhekre a kolostori sörfőzdékről. A sörkészítés jogát gyakran már a városi és piacjogok adományozásakor megadták az ingatlannal rendelkező embereknek. A jog adományozója pedig adót szedett a főzött sör után. A sörfőzők azonban hamar rájöttek, hogy érdekeiket jobban képviselhetik, ha céhekbe tömörülnek. A céhek fölött a városok tanácsa gyakorolta a felügyeletet. A céhes sörfőzés évszázadokon keresztül fennmaradt, virágzott, jelentős bevételeket hozva ezzel a városoknak/államnak. A sör történetének egyik legfontosabb évszáma 1516, amikor Bajorországban kihirdették a Reinheitsgebot-ot, a sörtisztasági törvényt, mely kimondja, hogy sört csak és kizárólag malátából, komlóból, élesztőből és vízből lehet készíteni. A megnövekedett kereslet valamint az ipari/élelmiszeripari szabadalmak teremtették meg a céhes kereteken túlmutató nagyüzemi sörgyártás alapjait.
