Sörlap.Hu

Ülök az Arany Tigrisben, a söralátéttel játszadozom, és megint és ismét nem tudok betelni az embléma látványával, két fekete tigris pörög az ujjaim között, mint mindig, most is öntudatlanul a számla sarkait hajtogatom, először az egyiket, aztán a másikat, a harmadik sör után a harmadikat és végül a negyediket, néha, amikor az első sört Bohuš hozza ki nekem, fehér pincérzekéjéből fehér papírcsíkot vesz elő, és mosolyogva már előre behajtja nekem a számla sarkát, társaságban ülök, bárhová ülök is le, ott van a társaságom, ez az én szertartásom, de nemcsak az enyém, hanem mindazoké, akik bejönnek sörözni, hogy az asztalnál ülők társasággá alakulnak, amely beszélget.

Amolyan kocsmaasztalnál folytatott diskurzusok ezek, diskurzusok, melyek közben az ember azáltal, hogy beszél, megszabadul a napi feszültségektől, vagy egyszerűen csak locsogunk, de a locsogás is oldja a feszültséget, lehet, hogy amikor az ember padlón van, a leghétköznapibb duma gyógyítja a legjobban, a hétköznapi ügyek és események kitárgyalása, néha csak ülök, és konokul hallgatok, egyáltalán, az első sörnél a vak is láthatja rajtam, hogy rühellek válaszolni bármiféle kérdésre, annyira várom az első kriglit, így aztán eltart egy ideig, amíg alkalmazkodom a kocsma zsarnoki lármájához, amíg ráhangolódom a sok emberre, a sok dumára, itt mintha mindenki azt akarná, hogy amit mond, azt ország-világ hallja, a kocsmában mindenki azt képzeli, hogy az, amiről éppen beszél, figyelemre méltó, így aztán harsányan bömböli a semmitmondó kinyilatkoztatását, én is ezek közé a hangoskodók közé tartozom, a második sör után én is nagyon fontosnak tartom, amiről beszélek, ezért aztán kiabálok, árgus szemmel rikácsolom a mondanivalómat, mert balgán úgy hiszem, hogy amit mondok, azt nemcsak az asztaltársaságomnak, de talán az egész világnak hallania kell. Ülök hát az asztalnál, és megállás nélkül idegesen játszom a söralátétekkel, mint a kártyát, akár tíz alátétet is összefogok, megkeverem, magasról az asztalra ejtem, belekortyolok a sörbe, de utána megint az alátétekkel meg a számlával matatok. Itt ülök a kocsmában, nem vagyok egyedül, de nem kapcsolódom be a diskurzusba, csak hallgatózom. Én tulajdonképpen már több tízezer ilyen beszélgetés résztvevője voltam, több tízezer emberrel akadtam össze a kocsmáimban, talán több tízezer embert maszatoltam össze ha nem is a beszédemmel, de párbeszédemmel, amely időnként előadásba torkollt, rendszerint nem az enyémbe, hanem másokéba, és akkor mindenki elcsendesedett, és hallgatta a történetet, amely úgy volt elmondva, hogy pontot tett a kocsmai dumára, vagy ahogy Václav Černý professzor mondja, a kocsmai hablatyolásra, de Eman Frynta szakavatottan kocsmai históriának nevezte az ilyesmit. A Dvořák vonósnégyes brácsása, Ruis úr befejezte történetét, a Bilinában adott legutóbbi koncertjükről mesélt, hogy milyen szomorú és fakó volt az időjárástól és nemtörődömségtől ütött-kopott város, hogy a főterén cigányok meg részeg pasasok ődöngtek, de este kiöltözött emberek jöttek a városházára, és Bilina megváltozott, figyelmes és meghatott közönség ült a nézőtéren. Mellettem a gombáról folyt a szó, a vendégek a rizikéről beszélgettek, én meg csak vártam, mikor hangzik el a lényeg, de mert a legfontosabbat a rizikéről senki sem mondta el, engedelmet kértem, és azt mondtam… Szóval a rizike, uraim, misztikus gomba, szép rőt színe van, és a koncentrikus zöldes körök a gomba üzenetét hordozzák magukban, mert ezek a zöldes, egyre szűkülő körök minden rizikén zöld köldökké esztergályozódnak, a koncentrikus szűkülő körök középpontjává, és ez a pont a rizike kalapja közepén az elmélkedés közepe, ez az a pont, amit a buddhista papok néznek, a köldökük, amelyen a köldökzsinórra felfűzve visszajutnak ősanyánk eredendő bűnéhez, az első nőhöz, akinek sima volt a hasa, az emberi faj eredetéhez, mondom, ez az üzenet olvasható ki, uraim, a rőt színű rizike koncentrikus zöldes köreiből, ebben a gombában megvan az emberi eredet és a jelen legtisztább alapvető szimbolizmusa… Hanem, uraim, maguknak, akik szeretnek jókat enni, adok egy receptet, elmondom, hogy készítik el a spanyol favágók az erdőben a rizikét. Egy réteg kolbász, egy réteg rizike, aztán felkarikázott paprika, egy réteg szalonna, karikára vágott paradicsom és megint egy réteg kolbász, rizike, és így tovább, a tetejére pedig reszelt sajtot szórhatunk… És harsogva adtam elő a két üzenetemet, mert különben nemcsak Prágában, de a járásban, az országban, Európában sem hallottak volna meg, másrészt szeretek botorul üvöltözni, amikor azt képzelem, hogy ami bennem van, az közkincs… És Ruis úr elmesélte, hogy a Dvořák vonósnégyes Svédországban szerepelt, és csakis cseh zenét játszott, csak Dvořák kvartettjét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, és befejezésül Smetanát, az Életembőlt… és egyszerre csak felcsuklott valaki, és zokogás hallatszott, mindenki forgolódott, és később, amikor vége volt a koncertnek, kiderült, hogy egy disszidált orvos felesége is ott volt, és az öltözőben azt mondta Ruis úrnak, hogy muszáj hazamennie, hogy évek óta nem látta az anyukáját, hogy haza kell mennie, mert elpusztul, pedig itt a Mercedestől kezdve mindene megvan, de haza kell mennie, látnia kell Prágát és az anyukáját és a barátait… És ezt csendesen mondta Ruis úr, és mindenki elnémult, és hallgattuk Ruis úr szép reszelős hangját, és utána Sztravinszkijra terelődött a szó, akinek mindig ott volt a falán a három szent muzsikusa, a három patrónusa, Webern, Schoenberg és Berg… És én csak lestem a pillanatot, amikor résnyire nyílik a beszélgetés ajtaja, és én a résbe lököm a térdem, és elmondom azt, amiről, mint mindig, szentül hiszem, hogy nemcsak ennek az asztalnak, de az egész kocsmának, és nemcsak az egész kocsmának, hanem az egész városnak, országnak, világnak tudnia kell… És amikor belöktem a térdem az ajtó résébe, melyen angyal repült át, jó hangosan ezt mondtam… Délelőtt, uraim, Bécset hallgattam a rádióban, és Webern életrajzához a zeneszerző veje ezt tette hozzá… Amikor Ausztriában vége lett a háborúnak, és az amerikai hadsereg átvonult Linzen, kijárási tilalom volt… és Webern veje, amikor este maga Webern állított be hozzájuk, hogy ő a nagy Webern, szóval Webern veje azt mondta, apuka, itt van nyolc cigaretta, magának dugtam el, maga szenvedélyes dohányos, tessék, és Webern könnyekig meg volt hatva, és azt mondta, boldog vagyok, hogy hozzád adtam a lányomat, boldog vagyok, hogy ilyen derék vőm van, és a lányomnak ilyen derék férje, és most azonnal rágyújtok, nem tudom türtőztetni magam, de a lánya meg a veje azt mondta, apuka, gyújtson rá az előszobában, itt gyerekek vannak, így hát Webern kiment az előszobába, de aztán arra gondolt, hogy a füst beszivárog a szobába, ahol az unokái alszanak, és ha már ilyen rendes veje van, majd kint cigarettázik, az erkélyen. És kiment a sötétbe, és mohón a szájába dugta a cigarettát, reszkető kézzel meggyújtotta a gyufát, és amikor végre beszívta a nikotint és a zamatos füstöt, amelyre olyan régóta vágyott, lövés dörrent, és Webern összeesett, és amikor a háziak kijöttek, ott találták a halott Webernt, az első szippantás egyben az utolsó is volt, az utolsó, drágán megfizetett slukk, a lövést egy őrségen álló katona adta le, mert tilos volt villanyt gyújtani meg tüzet rakni, és a golyó megölte Webernt… de figyelem, uraim, az események misztikus összefonódása ezzel nem ért véget! Az a katona nagyon szerencsétlen volt, hogy szinte tévedésből megölte Webernt, és amikor hazament Amerikába, gyógykezeltette magát, Webern olyan sebet ütött rajta, hogy három év múlva már a pszichiátrián volt, és öt évvel azután, hogy lelőtte Webernt, a saját fejébe is golyót röpített… És Marysko úr elérzékenyült, és később, amikor hazafelé indultunk, azt mondta nekem… Ezt a történetet, ezt a Webernt nem kellet volna elmondanod… ezt mondta nekem Marysko úr, aki szidta Webernt, mint a bokrot, hogy ember ilyet nem játszik, miközben Ruis úr állította, hogy szereti Webernt, és szívesen játssza, és Hampl úr, a grafikus Ruis úr pártját fogta, hogy ő egyenesen imádja Webernt, csak azért, mert egyáltalán nem érti a zenéjét… Én pedig ültem az Arany Tigrisben, néztem a vendégek arcát, és igen, ez nem volt locsogás, ez nem volt kocsmai hablaty, néha, Václav Černý uram, ez a lármás kocsma egy kis egyetem, ahol a sör hatására az emberek olyan történeteket, olyan eseteket mondanak el egymásnak, melyek felsebzik a lelket, és fejük fölött, a cigarettafüstben az élet abszurditásának és nagyszerűségének nagy kérdőjele lebeg… Hallgattam, a rizikére gondoltam, a koncentrikus zöld körökre, a zöld pontra a rizike rőt színű kalapja közepén, a világ köldökére, az omfaloszra, amelyen át visszamehetünk Éva ősanyánk sima hasáig… így aztán gondolataimba merülve semmit sem hallottam abból, amiről körülöttem beszélgettek, és visszaszöktem a gyerekkoromba, amikor először léptem át egy kocsma küszöbét, amely annyira elbűvölt, hogy a kocsma lett a végzetem. Apám gyakran magával vitt a Laurin és Klement motorbiciklijén, amikor a sörgyár intézőjeként végigjárta azokat a kocsmákat, amelyeknek a sörgyár szállította a sört, falvakba és kisvárosokba jártunk, emlékszem, a kocsmát mindig sivárnak találtam, annyira szomorú volt délelőttönként és délutánonként, jóformán üres, az összes falusi kocsmában mindig félhomály volt, csak a hordó csapja, a pult fénylett bágyadtan, apám az adót számította ki a kocsmárosoknak, rendszerint a konyhában, én a söntésben üldögéltem, a söntés szinte mindig hideg volt, de én limonádét ittam, egyiket a másik után, szép piros meg sárga limonádét, amely sistergett a pohárban, néhány vendég is ült a félhomályban, és jelenlétüket csak az árulta el, hogy valamelyikük felemelte a poharát, vagy magába döntötte a sört, volt, aki dohányzott, gyufa lobbant, és én boldog voltam ezekben a kocsmákban, néha behívtak a pult mögött nyíló konyhába, a kocsmárosnét szinte mindig ott találtam, és úgy láttam, hogy rettenetesen fáradt, sőt ezek a kocsmárosnék nehezen jártak, meg-megkapaszkodtak a bútorokban, a székről úgy álltak fel, mintha reumájuk volna, és én levest kaptam tőlük, pacallevest meg pörköltöt, és megint teleittam magam limonádéval, pirossal meg sárgával, egymás után ürítettem a poharakat, az asztalon, apám előtt vakítóan fénylettek a listák, apám ujjaiból füst szállt fel, az egyiptomi cigaretta kék füstje, mindig egyiptomi cigarettát vettem neki, apám nyájas, halk, unszoló hangon beszélt, a kocsmáros csak ült, és figyelte, mit tanácsol neki apám, és én nem értettem, miről beszélget itt ez a két ember, mintha idegen nyelven szóltak volna egymáshoz, de a kocsmárosnak mindig rosszul állt a szénája, valahogy úgy, ahogy nekem az iskolában, apám volt a tanító, és a kocsmáros a tanuló, akinek baj volt a leckéjével, bámulta is a padlót a kocsmáros úr, nem mert apám szemébe nézni, de apám hangja reménnyel töltötte el, apám hangjától a kocsmárosnak megjött a kurázsija, úgyhogy végül mind a ketten nevettek, és sokáig rázták egymás kezét, egymás szemébe néztek, és apám ott hagyta a listákat az asztalon, és a kocsmáros mindig rátukmált egy üveget vagy két kupica pálinkát, aztán kikísért bennünket, segített megtolni a motorbiciklit, és amikor elhajtottunk, tudtam, hogy apám távozása után az egész kocsma fellélegzett, hogy apám talán azért volt intéző, mert valami szomorú dolgot közölt a kocsmáros úrral, valamit, amitől a kocsmáros úr félt… És a következő kocsmában megint piros és sárga limonádét ittam, egyiket a másik után, egy év múlva már féltem bemenni a konyhába, csak ültem a söntésben, és az üvegezett ajtón át hallgattam, hogyan figyelmezteti apám a kocsmáros urat valami kellemetlen dologra, és a kocsmáros védekezik, megint felhoz valamit a saját mentségére, volt, hogy a kocsmáros kirohant a söntésbe, ivott egy kupicával, és sápadtan visszament a konyhába, apám átkarolta, és kedvesen a lelkére beszélt, éppen úgy, mint mikor engem dorgált gyöngéden, hogy tanuljak többet, hogy hagyjak fel a haszontalankodással, mert mi lesz belőlem, ha rossz tanuló leszek? Szerettem utazni apámmal, rendszerint tanítás után indultunk, de főleg szünidőben motoroztunk sokat, mindennap körbejártam apámmal a nymburki járásban levő kocsmákat, már kívülről ismertem őket, de legjobban a lysái kocsma nyűgözött le, az U města Kolína, ott a kocsmárosné olyan trágár volt, hogy apám csak vörösödött, az aszszony meg nevetve legyintett, és a sör meg az adó minden gondját-baját taccsra tette. És én ültem a napfényes söntésben, ahol egy nagy aszparágusz meg egy varrógép volt, egymás után ittam a piros limonádét és közben egy-egy sárgát, és gyönyörködve hallgattam, milyen tiltott csúnya szavakat használ a kocsmárosné, aki viszont, amikor kijött a söntésbe, hogy újabb limonádét tegyen elém a hozzávalóval, megsimogatott, és ahogy rám nézett, gyönyörű volt a szeme, amelybe mindenestül belefértem. Más kocsmákban már körbejártam az egész lokált, a tánctermet meg a színházi termet, kimentem a kertbe, ahol kuglizó volt, ahol asztalok álltak, lenyűgözött a zsidó Hugo Šmolka úr kocsmája, Šmolka úr gyerekeinek olyan sűrű haja, olyan sűrű varkocsa volt, hogy ki sem látszott belőle az arcuk, Šmolka úr kopaszra volt nyírva, és vörös haja a szemöldökéig a homlokába nőtt, és felesége mindig és szakadatlanul verejtéktől csillogott, úgy fénylett, mint akit olajjal vagy hájjal kentek be, sőt mintha a ruhája is zsírral vagy hájjal lett volna bevonva. Így aztán megszerettem a kocsmákat és fogadókat, és kínosan feszengtem, ha apám egy étterembe vitte be, ahol abrosz volt, és ha valahol még fekete ruhás pincért is láttam, ott megszeppenten ültem, és ha csak tehettem, inkább az étterem előtt sétáltam, amíg apám kijött, és indulhattunk a falusi kocsmába… ezek a falusi kocsmák… engem már úgy ismertek mindegyikben, mintha a családhoz tartoztam volna, boldog voltam ezekben a kocsmákban, keresztül-kasul bejártam a helyiségeket, néha az udvarba meg az ólakba is benéztem, volt olyan vendéglő, és ezt szerettem a legjobban, amelynek mészárszéke is volt, ott mindig szalámit kaptam, azt élveztem csak igazán, ittam a limonádét, egyik poharat a másik után, és szalámit ettem hozzá… Amikor a reálgimnáziumba kerültem, akkor már sört ittam. Ahová csak apámmal megérkeztünk, ott reklámot csaptam a sörnek. Egymás után ürítettem a poharakat, és élveztem a sört, hangosan dicsértem, hogy milyen finom és milyen kiváló, és ezt úgy mondtam, és olyan jóízűen ittam a sört, hogy nemcsak a kocsmárosok, de a vendégek is álmélkodtak… Így jártam végig újra és újra mindig ugyanazokat a kocsmákat, és ittam a sört, egyik poharat a másik után, és apám most is halkan vitatta meg a kocsmárossal a leszállított sör mennyiségének és az adónak a kérdéseit, valami mindig nem stimmelt, de én a söntésben ültem, és a harmadik sör után a vendégekkel diskuráltam, hanem a legszívesebben Kolínba utaztam apámmal, az Elbán túlra, Vodvárkáékhoz, ott már reggeltől tartott a vigalom, Vodvárka úr örökké jókedvű világfi volt, és apámnak ott sohasem kellett figyelmeztetni, sohasem kellett dorgálni, mert Vodvárka úr csúcsszuper volt, és az maradt nekem ma is. Ha ez a Vodvárka úr beállított Nymburkba, apámat elfogta a rémület, mert mennie kellett Vodvárka úrral Prágába, nekem ez óriási esemény volt, mihelyt megérkeztünk a Šmelhausba, Prágában mi minden negyedévben egyszer csakis a Šmelhausba mentünk, mihelyt beléptünk a terembe, Vodvárka úr egy százast ragasztott a hegedűs homlokára, és attól kezdve minden negyedévben, alighogy bementünk, a banda már a Kolín, Kolínt játszotta nekünk… és utána ültünk az asztalnál, és apám óránként figyelmeztette Vodvárka urat, hogy ideje volna hazamenni, de Vodvárka úr táncolt és énekelt, szórta a mosolyt meg a viccet, én meg ültem, és minél többet ittam, annál hevesebben öleltem magamhoz mindenkit, aki Vodvárka úrral kezet fogott, és így mulattunk a Šmelhausban záróráig, és apám szerencsétlen volt, mert csak keveset ihatott, hiszen ő vezette a motorbiciklit és később a Škodát, és riadozott, hogy hova süllyedt, mert Vodvárka úr, amikor negyedévente egyszer beállított, mindig azt ígérte, hogy előbb el kell intézniük mindent a Sörházban, és csak azután néznek be egy percre a Šmelhausba… így aztán a Šmelhausból a banda az utcáig kísért bennünket, és ahogy mentünk hazafelé, hajnaltájt Vodvárka úr Nehvizdyben még felébresztette a vendéglőst, és ott is ittunk még újra sört meg kávét, és Vodvárka úr a muzsikusokat is fellármázta, és a muzsikusok játszottak nekünk, és Vodvárka úr még a boltost is felébresztette, összevásárolt egy halom csokoládét, és szétosztotta az asszonyoknak, akiket szintén meghívott, minekelőtte végigdörömbölt az ablakokon, és meginvitált minden jóakaratú embert, és a banda húzta, a népség énekelt, és apám ült, és az óráját leste, és rémüldözött, hogy két óra múlva megint a sörgyár könyvelői irodájában kell lennie… És gyerekkoromnak meg sihederkoromnak ezek a kocsmaláncai és később a nymburki kocsmáim, melyekben minden szombaton és vasárnap délelőtt meg délután biliárdoztam, az az én kocsmám, a Pod Mostem, ahol zongoráztam, ahol a zálabíi fiúkkal kártyáztam, legjobb barátaimmal, a zálabíi viskókban lakó egyszerű srácokkal és legényekkel, és később azok az én kocsmáim és vendéglőim és kis szállodáim, amikor biztosítási ügynökként jártam Csehországot, és utána azok az én nappali vendéglőim, amikor rövidáruval utaztam be fél Csehországot, és Harry Karel Klofanda cégét képviselve kínálgattam az árumat: mindennap vendéglőben ebédeltem, vacsoráztam, reggeliztem, mert a legegyszerűbb szállodában szerettem lakni, és aztán az az én Prágám, ahol naponta végig kellett járnom Libeň és Žižkov és a Kis Oldal és az Óváros kocsmáit, tulajdonképpen egy negyed évszázadon át csak ezekben a kocsmáimban ebédeltem, ritkán, inkább tévedésből jutottam el egy rendes étterembe, szállodába, és ott mindig feszengtem, sőt, ott gyámoltalan voltam, és csak akkor tértem magamhoz, amikor utána bementem az első kocsmába, a kocsmában mindig jól éreztem magam, ott az én embereim, az én pincéreim és főnökeim voltak, velük kötöttem barátságot, a kocsmában otthon voltam, családban voltam…

Most ülök az Arany Tigrisben, és ahogy visszanéztem a múltba, és végigszaladtam ezeken az én kocsmáimon, saját magamtól tudtam meg, hogy ez az egész tulajdonképpen apámmal kezdődött, amikor együtt motoroztam vele, hogy egyik limonádét a másik után igyam, és apám rendbe tegye a szerencsétlen kocsmárosok számláit és adóit, amelyekkel mindig baj volt. Most az Arany Tigrisben ülök, bazsalygok, hosszú percekig egyetlen szó sem jutott el a fülemig, mintha valahol egy csendes erdőben ültem volna, mert végigfutottam életem kocsmáin, a Nymburk környéki elsőig. Ruis úr, most már hallom a hangját, ezt meséli… Megérkeztünk Koppenhágába, ott két autó várt ránk, a Dvořák vonósnégyesnek ez volt az első olyan felkérése, amit úgy fogadott el, hogy nem tudta, ki rendelte meg a kvartettet, ki fizet a koncertért ilyen fejedelmi honoráriumot. És az autók már szürkületben indultak el velünk, már Koppenhága határán túl hajtottunk, mindkét autóban egy-egy szelíd úr utazott velünk fekete redingote-ban, megérkeztünk egy nagy épülethez, kapu tárult, rács emelkedett, és autóink egy nagy udvarra gurultak be, és a rácsos ablakokból rájöttünk, hogy hamarosan egy börtönben fogunk kiszállni. Aztán a börtönigazgató szobájában ültünk, svédasztallal meg itallal vártak bennünket, és amikor eljött az ideje, bementünk a börtönkápolnába, és ott rabok ültek, és behangoltunk, és ott is Dvořák vonósnégyesét és a Smetanát játszottuk… és miközben játszottunk, csend volt, és tudtuk, hogy ilyen közönség előtt még sohasem szerepeltünk, amikor befejeztük a darabot, a rabok nem tapsoltak, mélyen megrendülve ültek a helyükön, mi felálltunk, hajlongva elindultunk kifelé, de a rabok nem mozdultak, állukat vagy arcukat a tenyerükbe temetve ülve maradtak… ez volt életünk legjobb közönsége, ez éppen olyan közönség volt, mint mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a Dvořákot, a Smetanát meg a Janáčeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felfénylettek, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk, és kimentünk, és ahogy visszanéztünk, a közönség csak állt, éppúgy meg volt rendülve, mint a rabok Koppenhágában, akiknek ugyanazt játszottuk, Dvořák vonósnégyesét, amit akkor írt, amikor meghaltak a gyerekei, Smetanától az Életembőlt és Janáček kvartettjét, úgy játszottuk ezeket a darabokat, és olyan mély ez a zene, a mi zenénk, hogy mind Oxfordban, mind a koppenhágai börtönben a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével. Tulajdonképpen mi a zene, uraim, mivel hat ránk? Lényegében semmivel… vagyis mindennel… Mondta Ruis úr, és mindannyian meg voltunk illetődve, így aztán inkább egy pohár frissen csapolt sör mögé rejtettük arcunkat.