Jártunkban, keltünkben

Belga-francia élvezetek - ugye nem én vezetek?

Hary | 2005-12-12 18:20:40

Aki valamennyire is tájékozott a világ (Európa) sörkultúrájának tekintetében, annak aligha kell magyarázni a címet. Minden sörrajongónak két fő vágya van: eljutni az Oktoberfestre, és eljutni Belgiumba. Ezúttal nekem az utóbbi sikerült, de fiatal koromban bízva még a müncheni túráról sem mondtam le... Talán jövőre?

Szóval Belgium. És Franciaország, azon belül is Normandia és Bretagne. Szokásos tavaszi tervezgetéseink során a kevésbé esélyes variáció volt ez az útvonal. Utólag azt kell hogy mondjam, nagy szerencsénkre döntöttünk így, a másik helyszínen, Londonban pont a robbantásokkor lettünk volna... Egyrészt a biztonsági helyzet befolyásolta tehát az utazást, másrészt az, hogy a család férfitagsága megszállott sörrajongó, ehhez pedig ideális helyszínnek tűnt Belgium.

A szervezéssel kapcsolatban most inkább pozitív tapasztalatokat mesélek, szerencsére nagyságrendekkel könnyebben jött össze, mint tavaly a prágai buszút. Franciaországban és Belgiumban is működik az angol bed&breakfast rendszernek egy helyi sajátos változata, szobákat ugyanis nemcsak a nagyvárosokban lehet találni, sőt. A szálláshelyeink kivétel nélkül falvak szélén, tanyákon vagy farmokon voltak, nemritkán 2-300 éves épületekben. Mindegyikről elmondható, hogy megfizethetők, a háziak rendkívül kedvesek és a különböző házi termékek (méz, lekvár, bor, gyümölcsök) is igen finomak tudnak lenni reggelire. Persze a kategória-besorolás errefelé sem ismeretlen, ennek megfelelően a 16. századi kúria többszobás szállásától a családi mellékszobáig terjednek a lehetőségek – és az árak.

Kezdjünk hát neki: Belgium térképen nem tűnik nagy országnak, de célszerű a szívében foglalni szállást. Ha valaki mindent megnéz, vagy ha bírja a vezetést, tegyen úgy ahogy mi, és a namuri régióban szálljon meg. Elsősorban mert ez csendesebb, mint a főváros környéke, mégis csak 100 km-re fekszik, "másodsorban" pedig gyönyörű környék. Az utazás egyébként egy nap alatt megoldható, bár a házigazda idős házaspár alig kapott levegőt amikor közöltük velük, hogy az 1300 km alig fél nap alatt nagyon kényelmesen teljesíthető... Az első sör itt került terítékre, pár doboz Dreher akadt kéznél, boltot elvégre nem találtunk már aznap.

Másnap Brüsszel megtekintése során észleltük először a címben is említett problémát – Belgiumban ugyanis semmivel sem magasabb a megengedett véralkoholszint, mint a nyugat-európai országok többségében – egy pohár sör. Már ha az a sör 5% körüli. Ilyet nem sokat találni errefelé, úgyhogy ráálltunk a napközben nézelődünk és veszünk sört, este pedig halmozzuk az élvezeteket életformára. A hazaút eseménye volt Waterloo megközelítése is, ahova nem fizettük ki a borsos belépőket, elvégre egy látványos makett megnézésén kívül az egyetlen élmény megmászni a dombot, amit a csata emlékére emeltek. Mindezt kellően riasztó, több sörnyi belépő áráért cserébe... A házba visszaérve elsőként az itthon is kipróbálható Duvelt (8,5%) nyitottuk meg. Mondanom sem kell, hogy a különbség elsőre észlelhető. Van illata, az íze karakteres és a habjában gond nélkül megáll a parafa dugója. A következő fogás a Tongerlo cég söre volt, ebből is a Tripel változat a maga 8% alkoholtartalmával. Zárásként egy trappista sört hagytunk. Akinek esetleg újat mondok ezzel, Belgiumban megkülönböztető jelzéssel látják el az elismert, hiteles trappista söröket, ezt a rangot még ott is ki kell érdemelni (ez esetben leginkább bizonyítani az eredetiséget). A Rochefort Trapist 11,3%-os főzete még Belgiumban is meglehetősen erősnek számít, és az íze is felülmúlja a várakozásokat, nálam ez nyerte a napot.


Másnap hosszabb útra készültünk, belevetettük magunkat a namuri régióba. A táj nagyon sokban emlékezteti az embert Franciaországra, sok tanya, kistelepülés, rengeteg mezőgazdasági üzem. És kolostorok! Nem volt az előzetes programtervemben Maredsous, de amikor kiderült, hogy alig 25 km-re vagyunk tőle, egyértelmű volt, hol nyitjuk a napot. Vasárnap lévén az apátságban istentisztelet volt, a végére értünk oda így tökéletesen megfigyelhető volt, ahogy a belgák tömött sorokban mennek a templomból a söröző padjaihoz a fák alá, inni egy korsóval a helyiből. Itt kell megjegyeznem, hogy söralátéteket a belgák nem tesznek ki, csak a legritkább esetben. Képtelenség egy gyűjtőnek lopkodni... Mentünk tovább Dinant városába a Meuse folyó mentén. Több helyen láthatók évszázados romok gyönyörű kilátással, érdemes legalább egyet megmászni. A konkrét célpontunk nem is a város volt egyébként, hanem egy előtelepülése, Leffe. Aki szereti a sört, ismeri ezt a nevet, leginkább mert nálunk más belga eredetű sört nem lehet ilyen mennyiségben kapni. Nagyon szép völgyben követtük a tábla által jelölt utat, jó 5 km után fordultunk vissza. Végül harmadik próbálkozásra megtaláltuk az apátságot. Biztos mindenki nézegette már a címkéjét, mi is megpróbáltunk az után menni, hát nem sikerült. A miértre a mellékelt fotó adja a választ: a Leffe-i apátság és a templom üvegablaka. Ha már itt voltunk, egy Leffe nem maradhatott el a szomszéd kocsmában. Itt újra megbizonyosodtunk két eddig ismert tény felől: a Leffe nem rossz sör és a belgák nem beszélnek idegen nyelveket. (Persze aki a kocsmanyelv tudása nélkül menne külföldre, az szégyellje is magát!) Még egy érdekes látnivalót emelnék ki a napból: a második világháború eseményeit több múzeum mutatja be Európa-szerte, ezek közül is jelentős és látványos gyűjteménnyel rendelkezik az 1944 December múzeum, ami az Ardenneki-offenzívát megszenvedett falvak egyikében található. Kései érkezésre hivatkozva csak egy sör került bontásra, egy "normál" Tongerlo. Kellő elégedettséget adott a nap zárásához, mondanom sem kell.


Újabb nap, újabb meglepetés a háziaknak – irány Bruges, csekély 260 km. De nem szabad kihagyni. Szerintem egyértelműen az ország legszebb települése – sajnos ennek megfelelően sok turista. De a szűk utcák, a csatorna, az épen maradt házak és a hangulat kárpótol mindenért. A belga konyhaművészettel is próbát tettünk, az étel volt olyan amilyen, de a sört (az én esetemben) Hoeegardennek hívták. Szintén lehet itthon is látni, nem is ez volt benne a szép. Hanem az, hogy az opálos sörrel teli poharat alig értem át kézzel – pedig a focilabda sem okoz problémát. Elfogyasztás után az üres pohár súlya azért jelezte, hogy abban is van anyag nem csak a sörben. A belga tengerpart tipikus északi tengerpart, fúj a szél, alig vannak, és hideg van. Persze még egy csapolt gyümölcssör felfért a nap eredménylistájára, majd hazatértünk.


Második brüsszeli napunk a múzeumlátogatás jegyében telt el. Egymással szemben található egy autó-magánygyűjtemény és a Hadtörténeti Múzeum. Az autók is látványosak, de a hadtörténeti minden képzeletet felülmúl. A belga hadsereg egyenruhái százas nagyságrendben személyes tárgyakkal, tankok és egy teljes csarnoknyi repülő. És két ajándék: a belépés ingyenes, a pihenőben pedig pofátlanul jó áron lehet Grimbergent (8%) kapni. Nem is hagytuk ki! Este pótolandó a lemaradást, bontottunk. A helyi "Borsodit" is megkóstoltuk (akinek szíve csücske a Borsodi, attól személytelenül is elnézést és helyettesítsen ide be bármi mást), a Jupiler (5,2%) talán az egyetlen olyan sör, amiben az égvilágon semmi különlegeset nem találtam. A Westmalle Trapist Tripel (9,5%) már sokkal meggyőzőbb volt! Íze és minősége semmiben nem tért el attól amit a neve alapján vár az ember, jó, nagyon jó… Zárásként egy "slágersör" maradt, a Delirium Tremens (8,5%). Világszerte ismert darab, és nem mondom hogy rossz vagy hasonló, hiszen egy átlag hazai sört lealáz, de a csomagoláson látható rózsaszín elefánt és bekábult krokodil bennem mélyebb nyomokat hagyott, mint a sör maga. Persze nem elfelejtve, hogy ezekből a sörökből is egy 4x0,33-as csomag nem került többe 2-3 eurónál.

Újabb hosszabb túrával eljutottunk Antwerpenbe és Gentbe, de egyik sem tudja az embert annyira meggyőzni, mint Bruges, ezért inkább tartalékolom a helyet a söröknek: a Chimay márkából a barna és a kék csomagolásút is sikerült megismerni, egyik a dupla másik a tripla sör, de nem tippelnék, hogy melyik melyik. Az biztos, hogy Brugge Tripel (8,2%) csak egy van, és az az egy kitesz magáért, könnyű íze szinte ellentmond az alkoholfoknak. A napi harmadik ismét egy ismert darab volt, a Verbodenee Vrucht (8,5%), ismertebb nevén a tiltott gyümölcs. Kicsit hasonló az érzésem ezzel is, mint a Deliriummal, talán jobb a neve mint az íze, de nem fanyalgok semmiképp, nagyszerű ital ez is.

Utolsó belgiumi napunk a nemzeti ünnep napja volt. A háziak tanácsát megfogadva megnéztük a városi vásárt. Kicsit keveréke annak, amit nálunk a bolhapiac és a sörfesztivál jelent. Rengeteg árus a legelképesztőbb cikkekkel... Majdnem 100 darabbal bővítettem az alátétgyűjteményemet, egy Grimbergenes tartót és egy ónkupát is beszereztem. A legmaradandóbb talán az, hogy egy 35-40 körüli férfi gyári poharakat árult minden márkához 3 méretben... Aki akar pl. fél literes Duvel poharat vagy Maredsoust vagy tényleg bármit, ami belga és sör az keresse a helyi vásárokat. Gasztronómiai élvezetként a helyiek egyik kedvencét, a kétszer sütött hasábkrumplit fogyasztottuk, némi gyümölcssörrel oltva a szomjat, amit a nem kért só okozott. Este Brüsszelbe mentünk, kiindulva abból, hogy Európa legtöbb országában a fővárosba költik a legtöbb pénzt az ünnepekre. Ehhez képest nem túl nagy tömeg fogadott minket, kicsit olyan hagyományos szombat este feeling lett úrrá az embereken. Éjfélkor tűzijáték. Hogy honnét lőtték, nem lehet tudni, mert a környező utcák majdnem kilométeres körzetben le voltak zárva. A belgáknak ellenben nagyon tetszett, minden komolyabb (értsd nálunk egy kistelepülésen is ellőtt) rakétát szó szerint sikítozással és ujjongással fogadtak. Na mindegy, biztos nincsenek elkényeztetve ebből a szempontból. Irány a főtér, és fogadjuk tapssal a ... csalódást! A főtér ugyanis nincs kivilágítva! Nemzeti ünnepen látott már valaki olyat hogy nem világítják ki a Parlamentet, vagy az Eiffel-tornyot vagy a Colosseumot? Ugye hogy nem! Na ezért is el kell menni Belgiumba! Csalódottan autóztunk haza és ekkor szúrta igazán az ember szemét, hogy ebben az országban minden legalább 3 számjegyű út ki van világítva. Igen, kivilágítva, az autópálya pl kétszer két sor lámpával egész éjjel. Ilyenkor elgondolkodik az ember azon is, hogy mennyit mutat egy országból és az emberek mentalitásából akár csak ez is. Brüsszel koszos, nincs egy parkja, az uniós központ tőszomszédságában levő játszóteret itthon nem engednék működtetni, az autópálya és bármely utak leállósávjában halmokban áll a műanyagüveg, az autógumi és más szemét, a főtér a nemzeti ünnepen nincs kivilágítva. Lehetne rá mondani, hogy szegénység. El is nézné az ember. De ahol telik arra, hogy az utakat világítsák (és kis túlzással minden településre autópálya megy) ott több mint elszomorító ez. Persze nem a kedvét akarom elvenni senkinek, inkább azoknak szól, akiknek divat a Balatont vagy más magyar turistaközpontot leszólni, mondván, hogy az "Európában" nem menne el...


Vidámabb vizekre evezve – autózva – Franciaország! Nem először volt szerencsém ebbe az országba utazni és minden év tartogat újat, érdekeset. Európának tényleg azon kevés országa közé tartozik, ahol szinte minden tájegység és vidék gyökeresen eltérő. Bretagne-hoz a kedv már régóta megvolt és én is csak ajánlani tudom mostantól mindenkinek. Egyrészt a táj szépsége és a NYUGALOM, másrészt a jellegzetes helyi kultúra feledhetetlenné teszi az itt töltött időt.

Elsőként Dinan közelében szálltunk egy kis helyi kommunaként működő falurész egy 300 éves házában. A felszereltség pazar volt, az ár korrekt, az egyetlen probléma errefelé főleg a nyelvtudás. Sajnos a család által beszélt 4-5 nyelv közt a francia nincs. De az embernek a keze és a lába mindig segítség. Visszatérve a témához a házigazda tanácsára még délután bementünk Dinanba, ami – bevallom – az eredeti tervben nem szerepelt. Nagy kár lett volna kihagyni, ha van olyan kistelepülés, amit a világháború rombolása elkerült akkor az Dinan. Évszázados házak, templomok, várfal és helyi finomságok fogadják az embert. Ennek megfelelően ránk is esteledett, otthon lámpafénynél kellett bontani a Bush Ambert (12%). A címke reklámja szerint a világ legerősebb söre. (Jegyezzük meg, nem csak a Bush hirdeti így a termékét errefelé). Finom és karakteres sör, betonkemény hab, pazar illat – mi kell még? Szomjoltónak már egy francia sör került a pohárba. A Pelfort (5,2%) néven futó sör címkéjén egy Pelikán van. Hogy ez a névből fakad vagy csak ez nem volt még foglalt nem tudom, de szívesen várom a felvilágosítást! Jellegére a teljesen átlagosnál egy fokkal rosszabb világos sör. Még szerencse, hogy a Bush ízére emlékezve aludtam el.

Hosszú útnak néztünk elébe másnap, a világhírű Mont St-Michel apátságba indultunk. Nem szabad kihagyni, ha valaki erre jár, bár az iszonyatos zsúfoltság nem teszi ideális fényképezőhellyé. Kárpótlásként ha valaki idegenvezetésre vágyik, nem érdemes befizetni, várjon 10 percet és csapódjon a tucatnyi magáncsoport valamelyikéhez! Áradozhatnék hosszú sorokon át, hogy mennyire szép és jó volt, de a sörárakat másik bolygóról szalasztották sajnos... St-Malo a háború után a földdel volt egyenlő, de korhűen újraépítették az összes épületet. Talán ezzel veszik el a varázsa is a településnek. Egy helyi beszámolójából kiderült, hogy a britek egyik fő érkezési helye, annak tudható be, hogy az egész városban nincs szinte parkolóhely üresen. Néhány érdekességet persze láthat a szemfüles ember: A tenger felől egy betonteknő van kialakítva medencének, ami dagálykor legalább 2-3 méterrel a víz alatt van, apálykor viszont megtartja a tengervizet és lehet benne fürödni. Szintén az árapály teszi turistacsalogatóvá azt a két erődöt, amihez be lehet sétálni, csak ha jön a dagály életveszélyes kimozdulni, állítólag 30 perc alatt 3 méteres víz lepi el a sétautat... A St-Malo-i öböl túlpartjára egy árapály-erőmű tetején vezet az út, ez egy leendő villamosmérnöknek kihagyhatatlan! Dinard (a túloldal) szintén egy főleg britek által megrohant üdülőtelep. Este egy francia sör került megízlelésre de sajnos a neve kimaradt a feljegyzéseimből. Emlékeimben is csak annyi vert tanyát hogy egy világos sör volt egész jó ízzel. Távozásunk reggelén kiderült, hogy mindig akad meglepetés – jó és rossz is. A jó a házigazdától kapott üveg szesz volt. A cidre Franciaországnak ezen a részén igen népszerű, nekem ez az almaalapú erjesztett habzóborféle ital nem vált kedvencemmé. A negativ meglepetés az volt, hogy mennyit tudnak Magyarországról. Említették ugyanis, hogy már el akarnak jutni hozzánk, Bukarestbe. Nagyon csúnyán nézhettünk, mert előkerült a nagylexikon és két elnézéskérés között berajzoltatták velünk Veszprémet is.

A következő két nap látnivalókban jobban bővelkedett, mint sörökben, kicsit rövidebbre is fogom a leírást: a breton óceánpart gyönyörű. 50-60 kilométerenként változik a táj, az alapkőzet anyaga, a növényzet, a települések, varázslatos az egész. Rengeteg kilátó pont van a térképeken is jelölve. Általánosan elmondható itt is, hogy nem feltétlenül érdemes a legfrekventáltabb helyeket keresni, egy-egy eldugott öböl vagy parkoló sokkal nagyobb élményt adhat- és még fizetni sem kell érte. Második Bretagne-i szállásunk pikantériáját az adta, hogy a háziak angolok voltak. Egy 55-60 év körüli házaspár, akiknek egy nyaralásuk alatt tetszett meg a környék, egy évvel később egy lakókocsival visszatérve megvettek egy elhagyott tanyát és teljesen felújították. Maga a paradicsom, az erdő közepén teljes nyugalomban, teljes biztonságban. A másik vendég egy francia tanárházaspár volt, ideális alkalom, hogy kiderüljön, miért nem beszélnek a franciák idegen nyelveket (a hölgy ugyanis francia-angol tanár volt). Az ok elég egyszerű, és még annyira meglepően sem hangzik: nem jó a francia nyelvoktatás, középiskolában is mindössze két éven át heti 2-3 órában tanulnak idegen nyelveket – láthatóan kevés. A másik sarkalatos kérdés ismét a Budapest-Bukarest eldöntendő kérdés volt. A tanárnőnek szerencséje volt; némi töprengés után eltalálta a helyes választ.

Erről a helyről indulva fedeztük fel Bretagne talán legérdekesebb részét, legalábbis a világon egyedülállónak tartott régió a parókiák övezete. Minden kisebb faluban is méretes templomok, mellette temetők, csontraktárak, kálváriák, mindez évszázados fekete kőből egyszerre lenyűgöző és félelmetes is. Egy nagyobb településen belekóstoltunk mindenbe, ami helyi: "nemzeti" ételként (csak tippelni tudok) borjútőgybe töltött belsőséget ettünk, és hozzá helyi breton sört ittunk. Utóbbinak a nevével erős gondban vagyok, annyi biztos, hogy az eleje Ty (ami szegényes breton nyelvismeretem szerint névelő...). Az esti fogyasztás azonban már nevesíthető: áttérve a francia sörökre egy LaGoudale (7,2%) volt a nyitó. Nem mondom, hogy a franciák nem értenek a sörhöz, de összehasonlítva a korábbi, gyakorlatilag azonos paraméterű (típus, alkoholfok, árkategória) belga márkákkal hiányzott valami plusz, valami egyediség. Nem elhallgatva persze, hogy itthon minden nap elfogadnék egy üveget belőle. Ahogy a Jenlan cég Blonde söréből is (7,5%). Igazi blonde jellegű sör, karakteres ízzel, és ez igaz a Jenlan többi sörére is (szép sorban jönnek majd).


Másnap aggódva indultunk útnak, lassan egy napja ömlött az eső és a francia utakon centi vastag vízátfolyások voltak (az ország más részein pedig pont ekkor volt vízkorlátozás érvényben – nagy ország). Másrészről esőben szabadtéri látványosságokat nézni azért mégsem az igazi. Bretagne délnyugati részének kedvelt turistalátványosságai, a megalitok szabadtéren vannak. Sok találgatást lehet olvasni a különböző könyvekben, hogy kik és mikor építhették ezeket a hatalmas kőemlékeket, hogyan lehettek képesek a legprimitívebb eszközökkel és emberi erővel a többtonnás köveket megmozgatni, szállítani és felállítani. Vannes városa bizonyára sokkal intimebb is tud lenni, mint amit mi láttunk belőle – újabb többnapos fesztivált fogtunk ki, irdatlan tömeggel és üres parkolók nélkül. Este már Normandiában aludtunk, egy 300 éves tanya egy teljes szintjét kaptuk meg francia viszonylatban nagyon kedvező áron. A család mezőgazdaságból él, de valószínűleg tengerész kötődés is van, a legapróbb berendezési tárgyak is kék-fehér színben pompáztak és kis matrózfigurák voltak a szekrényen, a tükrön, az ajtón, a falon, a polcon, a poharakon... Ilyen környezetben jobban esett volna egy kis grog, de nem volt probléma a francia sörök kombinációjával sem: Affligem (6,7%) és Jenlan Ambrée (7,5%) került a pohárba. Utóbbi leheletnyivel jobb hatást gyakorolt rám, és még a tegnapi Blonde-ot is felülmúlta. Nagyon vaskos habbal, szép borostyános színnel kiérdemelte, hogy gyorsan elfogyjon.

Normandia. Teljesen más világ mint Bretagne, pedig szomszédos régió. Sokkal nagyobb a közösségi élet, a nyugalmat felváltja egyfajta kellemes pezsgés – na nem kell mediterrán hangulatra gondolni. Bayeux elsőszámú célpont lehet mindenkinek. A kárpit érdekes és a világ kultúrtörténete szempontjából is egyedülálló, de a város hangulata engem nagyon megfogott. Emberi léptékű de van akkora, hogy el lehessen tölteni néhány órát céltalanul. Jóval nagyobb léptékű város Caen. Rengeteg történelmi emlékkel rendelkezik a város, ahol azonban 1944-ben a többhónapos harc hatalmas károkat okozott. A templomok nagy része a mai napig restaurálás alatt van, látszik a sok sérülés a falakon, a szobrokon, a lakóházak között pedig kevés a klasszikus favázas ház. Aki erre jár, nem hagyhatja ki a tengerpartot sem, amit a történelem tett igazán híressé és legendássá. Számtalan emlékmű és rom jelzi az egykori partraszállás emlékét, parti ágyúk és bombatölcsérek, katonai temetők és múzeumok mindenfelé. A bőség zavara miatt érdemes itt is egy-két jelentősebb helyre koncentrálni, bár igazán rossz múzeum szerintem nincs a környéken. A malátabevitelt ezen a napon is két fajta sör segítette. Régóta szerettem volna megkóstolni a Kronenbourgot (4,2%), amiben nem is csalódtam bár az ízénél egy fokkal nagyobb a reklámja. A Jenlan Six (6%) a család általam kóstolt leggyengébb tagja, de egy rossza szavam nem lehet erre sem. Aki Franciaországban jár, kóstoljon Jenlant! A három sör ugyanis egyenként is nagyon korrekt ital, de szerintem sokat növelhet egy márka személyes megítélésén, ha az összes típusban tudnak jót csinálni.

A nyár utolsó két napja Rouen közelében telt el. Itt is egy falusi házban szálltunk meg, de ezek már új építésűek, és szinte mindegyik a városiak hétvégi háza. Megértem őket, hiszen Rouen nagyon forgalmas város, a környék azonban teljesen megfelel a kikapcsolódásra. Maga a város kihagyhatatlan látnivaló. Szinte teljesen megkímélte a háború, a belvárosban hogyha nem számítjuk a modern kirakatokat akár a középkorba is képzelhetjük magunkat. Nem egy klasszikus, szűk utcás város ugyan, de nagyon hangulatos. A tömeg persze itt is meghatározó, de egy százezres nagyságrendű településen jobban eloszlik a turistaáradat, mint egy vidéki kistelepülésen. Napközben nosztalgiázva a belga Loburgra (5,2%) esett a választásunk. Itt ötlik fel a kérdés: ilyen jellegű sört a franciák is tudnak csinálni, a belgáknak viszont százával vannak jobb söreik – akkor miért ezt hozzák ide? Egyszóval semmi különleges, nálunk is vannak jobb "mezei" sörök. Este egy Bavaria 6.3 (6,3%) nyitotta a sort. Én a Bavaria márkával Hollandiában találkoztam anno először, ott viszont 6.3-as változat nem volt a polcokon, kellemes meglepetésként ért ez az újabb sör is. A francia Dorelei (7,2%) viszont az ismeretlenek nyugalmával indulhatott, és messze át is ugrotta léc felett. Mindkettőnek megvolt a jellegzetes, bár nem utánozhatatlan és egyedi íze. Olyan sörök, amiket szívesen meginnék bármikor, amikor nem a szomjoltás az elsődleges célom. Nálam ez jó véleménynek számít!

Össze-vissza 24-25 különböző sört sikerült megízlelnem és egy-két kivételtől eltekintve nagyon megelégedve csavartam ki az utolsó cseppet is a pohárba. A csomagolások gusztusosak és egyediek, sok a csatos és nem címkézett üveg, általában minden szükséges információ megtalálható a csomagolásokon és az árak is összhangban vannak a teljesítménnyel. Mindenkinek csak ajánlani tudom elsősorban Belgiumot, és persze Franciaország északi részét is, aki tud jusson el (legalább) egyszer oda, és ha már ott van, fogyasszon bőséggel, élvezettel, és mosolyodjon el azon a sztereotípián, hogy a sör nem lehet legalább annyira nemes ital, mint a bor.

Kapcsolat