Jártunkban, keltünkben

Sörös sokadalom Sopronban

Kovács András | 2007-06-21 11:43:00

Az egyivásúak 2006. évi tavaszi találkozóját Sopronba álmodta a lánglelkű és jó kapcsolatokkal bíró Horváth Főnök, áldassék a neve. A pénteki nap minden szépsége adott, rohannak az órák a hét vége kezdete felé (a Vég Kezdete, olyan Kurt Vonnegut-szerű, nemde?). Jó az idő – délig. Aztán eltűnik a nap, mind hervasztóbb a kép az utcára tekintve. Szerencsére nem szabadtéri koncert a mai programunk.

Lázasan teszünk-veszünk a kora délutánban, időnk fölfelé korlátos, öt órakor indul majd a sörgyár körbecsodálása, ami el nem mulasztható esemény, addig az út megvan három óra is. A sűrűn hadonászó ablaktörlő nem pihen a kétszázharminc kilométer alatt. Győr után látjuk az első, legalább a helyi televízió hírműsorának érdekes eső-balesetet: az út két oldalán két árokban egy-egy hajdani személyautó látványa készteti önmérsékletre a sokkoló képektől átmenetileg megszeppent vezetőket. Nagypapásan csoszogunk Soprongyűrűíg, ott ráérzésre megcélzom Sopronbabevivőt. A gondos előtanulmányok, s a messzi múlt emlékei vezetnek, nem rosszul – amíg az utcákon haladni lehet. A teljes utcalezárás viszont nem volt betervezve, a rengeteg ráérő időnk egy pillanat alatt elfogy az eltereléseken bukdácsolva. Azért Kolombusz, Amundsen és Livingstone mellé bátran odahelyezem magam személyét: megtaláltam a Soproni Sörgyárat, méghozzá időben.

Enyhén csöpögő csoport cövekelt le a parkoló közepén, követelődző tábláik nincsenek, tehát nem sztrájkolók a gyárból, hanem viharedzett, sokat próbált sörfőzde-látogatók ők. A portán lassan beszivárgunk a titkok kapuján át – ez cirka száz kilós testsúlyig nem okoz gondot, ugyanis kellő útmutatás és belépő kártya híjján az ördöngősen kódolt kapu mellett kell ki- s becsusszanni, behúzott hassal. Ultra-nehézsúlyúak és kilencedik hónapos viselősök kivül rekedtek volna. Gyárnézőbe induláskor megtudjuk, az itt dolgozók most kapják a havi sör-járandóságukat: boldog emberek, gondoljuk róluk később, sörtanulmányaink egy előre-haladottabb – és szárazabb – szakaszában.

A létesítmény belső útjára lépve rögtön világosan látszik, hogy itt már meggyökeredzett a korszerű technológia. Hová lett vajh' a gyárudvarok lepusztult kelet-európaisága, a minden-féle kupacokkal kirakott, tengelyig sáros útjaival, amelyeket kráter-mély kátyúk, kidobált félkész munkadarabok és rozsdás dicsőségtáblák szegélyeztek? Itt hajdani laktanyákat szemle előtti képükben mutató rend fogad. Vezetőnk, Gieszler Antal, hosszú pályáján mindíg a helyi sörért fáradozott, s bár ez alig hihető rá pillantva, már tíz éve nyugdíjas. Mindent tud, rutinos utimarsall, s bírja szusszal is – szerencsénk visszatért.

Haladunk a sörkészítés stációin által, egyenlőre még minden érthető, nem csoda, a főzőház csak az első állomás. Itt viszont előbb a klímával kell megkűzdenie a puhánynak, akit az erjesztett árpalé csupán a fogyasztói oldalról érintett meg eddig. Előttünk alakul a cefre. A főzőüstök mellett bizony a réz- és acélpalástok trópusi hőmérsékletet gerjesztenek – pedig az itt bekevert komló sem egyenlítői növény ugyebár. Az imponáló méretű óriás-kukták a beléjük-belőlük ki-be rohanó csőrengeteggel mintha gigászok kémiai laboratóriuma lenne.

Kikóválygunk a friss és nedves szabad légtérbe, az eddig látott üvegcsövön átcikázó szutykos lé nem növelte káros mértékig a sörvágyat bennünk. Hatalmas hűtő- és lepárló hengereket mustrálunk, ezer és ezer hektoliterek hőfoka süllyed itt nulla fok körüli hőmérsékletűre odafenn, a legföljebb helikopterrel megközelíthető magasságban.

- Ott dolgoztak valamikor a léhűtők – tudjuk meg a szó etimológiáját -, akik hosszúnyelű szerszámaikkal kavargatták a sörlét, hogy gyorsabban hüljön. Igazán méltánytalan dolog, hogy ez a szép hivatás a mai nyelvünkben pejoratív értelmű szó lett.

Minden ragyog, közkórházak irígyelhetnék meg a köztisztaság eme fokát. Csupa rozsdamentes acélköpeny és cső, a teljes zárt technológia 2003-ban készült el: az épületek alapfalain és az öltözőszekrényre ragasztott lenge hölgyfotókon kívül semmi sem idősebb három évesnél. Tovább haladva az erjesztés zajlik előttünk, a tapintással próbálkozó tenyér bőrét kis hiján lenyúzza a fagyos tartály. Zsupsz, bele az élesztőt, merthogy az ám a mi kedvenc italunk lelke (hány van neki? Mert eddig ugyanezt hallottuk a malátáról, a komlóról, a vízről, és még a hordóknál nem is jártunk: ennek a soklelkű lének nem lehetnek problémái a lélekvándorlással?). Az élesztőt számtalanszor újra munkára bírják, kifacsarják az utolsó szuszt is belőle, amíg csak munkaképes, aztán szegény kétdekásan csomagolva a boltokba kerül, házi szakácsok martalékául. Újra meg fogom kóstolni pár évtized kihagyást követően: valamennyi sörnek muszáj benne maradnia, ezek után.

Míg mi botoran ballagunk, az enzimek boldogan csapódnak ki a fejünk fölötti fém edényekben, majd meg a szénsav ront be a sörlé-elegybe, biztosítván a sörivásnál nélkülözhetetlen büfizést (elnézést). Közben azt is megtudjuk, hogy miképpen zajlott mindez a távoli múltban, az 1895-ös kezdetektől, egészen akkortól, amikoron a helyi szőlősgazdák sanda pillantásaival és vasvilláikkal kellett megkűzdeniük az Első Soproni Serfőzde és Malátagyár alapítóinak (mellesleg: ma már a malátagyártás nem itt történik).

Hamarosan évi huszonötezer hektós termelést terveztek, és a gyors fejlődés még villamosjáratot is létesített a város és a sörfőzde között, s itt működött a Sopron első elektromos hálózata. Az ötvenes években az éves mennyiség háromszázezer hektoliterre nőtt – és ez a szocialista terv-túlteljesítéshez elegendőnek bizonyult – csak valahogy sosem volt elég sör a boltokban. A hatodik-hetedik évtizedekben mindannyiunk örömére több új sörfajtával kényeztették el a nagyérdeműt: az Ászok számtalan változata mellett megjelent a Bástya ("barna sörkülönlegesség, 0,5l, 14 fok, Bolti ára: 14,50 Ft", későbbi kiadásán az ár fekete bélyegzővel átnyomva, mellette: 16 Ft – ez már alighanem maga a begyűrűzés lehetett), aztán a Sopron 700 (1977), meg a Lővér nevű szintén barna (ma nincs helyi barnasör), s a markáns Kinizsi. A nyolcvanas évek új gazdasági próbálkozásai lehetővé tették, hogy a cég profitáljon földrajzi adottságából: itt kezdődött a közeli schwechati sörök hazai palackozása. ’89 után aztán frígy lett az addigi enyelgésből a Brau Ag-val, amit néhány éve a Heineken tulajdonosi megjelenése váltott fel.

Utunkon haladva fokozatosan duzzad sörnyelvi készletünk – ez nyilván átmeneti siker -, megtudjuk, mi a sörseprő, a sörlé, a fickós sör, a cvikli, meg a ... - ezt már elfelejtettem. Az átlag látogató a hetedik fázisnál általában elveszti a technológiai fonalat – ez alól kivételek Horváth és Kelsch Robik, akik szép hivatásuk révén bentlakók a sör-szülőszobákban. Így könnyű, mi, méla gyűjtögetők meg csak tátjuk a szánkat, hátha beleszáll egy korsónyi. S ha már az anyatejjel nem ezt szívtuk magunkba, legalább tartósan próbáljuk a hiányokat pótolni.

Egy újabb, és minden eddiginél hatalmasabb csarnok kerül elénk, amely átmenet a vasúti pályaudvar és egy repülőgép-anyahajó vezérlőterme között, mindenütt mérőműszerek, villogó lámpák ellenőrzik, jól alakul-e a jövő havi sörtermés. A teljes "termelési ciklus", amíg az üstbe szórt malátából iható termék lesz, huszonnyolc napos – még szerencse, hogy nem tegnap kezdték el. Sehol egy enyhén billegő, piros szemű és munkájáért élő sörellenőr, aki szakmányban iszogat, csakis a mi fogyasztói érdekünk védelmében. Ezen a hajófedélzeten egyetlen tengerészt sem látni, mindent az automatika tart kézben, önellenőrző, önszabályozó, önlezáró, azt sem csodálnánk, ha a végén önleitatóként ledöntené a teljes friss készletet. Falanszter-érzésünk erősödik, ahogyan közeledünk a lefejtő nevezetű palackozó-csomagolóhoz. Az oda vezető út utolsó száz métere igazi Canossa-járás nekünk: vagy félmillió üveg közt haladunk – és mind üres. Erre a Soproni sugárút, rá merőlegesen nyílik a Steffl Strasse, onnan a széles Heineken Boulevard-ra érünk, és így tovább az összes tulajdonosok valmennyi márkája itt külön nyolc méter magas falakat alkotó utcák mentén tároltatik rekeszekben, töltésre várva. Ők viszont, szemben mivelünk, türelmesen várják ezt.

A töltődében bévül füldugó-árusként percek alatt vagyont kereshetne bárki. Különítményünk tagjai a lefejtő epicentruma felé haladva mind közelebbről üvöltözik egymás fülébe sürgős mondandóikat. Több százezer ampulla csilingel önfeledten a fém görgősoron. Az ide látogatók ámulatba ejtését szolgáló emeletről nézzük, ahogy alant a hatalmas terepasztalon minden irányból száguldozó, máskor meg fékező üvegszerelvények káprázatos rendszerben közlekdnek. Néhány perc, és önfeláldozó utimarsallunk utolsó hangszálai elvesztése árán megtudjuk e monstre üveggörgetés lényegét. Kezdődik a munkafolyamat a számtalanszor ismételt üvegmosással. Amott a töltőfejek, onnan körbe az ellenőrzésen át a pasztőrözés jön, aztán a cimkéző, dátumnyomtató – ennyi zajlik itt nagy vonalakban. És sehol egy csőtörés, bezzeg a mi számítógépünk otthon havonta hal meg, s a szeszfoka meg nulla. Utunk néhány percig vagy tízezer friss palackozású üveg mellett vezet, amitől úgy érezzük, hogy ha még ugyanennyit szárazon kell néznük, az már maradandó elváltozást fog okozni szervezetünkben. Elvégre a sörgyűjtő is csak ember, aki nem csak tudományt szív magába.

Tantaluszi kínjainknak a humanizmus bástyái, a Sörház vendéglátói vetnek véget. Ahol legnagyobb a szükség, ott közel a segítség, ahogy Gárdonyi mondatja a hős katonákkal a leghazafiasabb ifjúsági regényünkben, s ez egyszer beigazolódik itt: Bátki Diána, a Sörház kedves ifjú vezetője levetíti a gyár életét bemutató kazettát videóprojektorán, mialatt szintén kedves, de idősebb munkatársa máris tolja elébünk a csapoltakat, mély empátiáról tanúskodva. Tegyük hozzá, az utolsó pillanatban: egy perccel később már vénásan kellett volna belénk injekcióznia. Társaságunk viszonzásul elképesztő önfegyelemmel tapad a videóra.

Váratlanul virslik vonulnak elénk szinte szülői gondoskodású vendéglátóink jóvoltából, már várom, mikor ültet valamelyikük az ölébe, és simogatja meg a buksimat. Ehelyett kitör belőlünk a közösségünket összetartó vad ösztön: a gyűjtők szenvedélye, amely a sörcikk-árusító pulthoz vezet sokunkat. Korsók, poharak, kupák, kötények, aztán sapkák, sörnyitók, kulcstartók – egyszóval minden, ami az itt összesereglett szenvedélybetegek lezüllesztését elősegíti – kivéve a teli sörösüveget: ezt, úgy látszik, túl bolti jellegűnek gondolták az itteniek. Viszont elmulasztják idejében elrejteni a szabadon elvehető alátét-készletüket, így mostantól lehet elképzelésük egy súlyosabb kelet-afrikai sáskajárás lefolyásáról.

A Sörház intézménye is az utóbbi három év nagy soproni metamorfózisának része. A világ bármely pontján megállná a helyét – ebben rokon magával az itt folyó termeléssel -, s leginkább ötcsillagos szálloda konferencia-termére emlékeztet. Falain körben ősfotók ódonsárga nagyításai alakítják a történelmi tudatot, többek között látunk itt százéves cimke-másolatot, nyálcsorgatva állunk előtte. Az izléses tárlókban a cégcsoport mindahány országban készülő valamennyi sörféléje – sajnos, csak látványnak.

Búcsúzunk, s mint régi ismerőstől válunk el kedves istápolóinktól. Szállásunk felé hajtatva elmélázunk a látottakon-hallottakon: a Falanszter, mely emberi kézre alig tart igényt, s mind kevesebb munkással mind többet produkál. A Két Nagy párharcán, az Ászok–márkanév használatáért. A multikon, meg a habon, ami, ha vékonyan is, de kell a sör tetejére.

Konvojunk útjának szállásunkig minden méterét rögzíteni kívánom az agyamban, holnap reggel saját erőből kell visszajutnom a sörgyárhoz. A még le nem zárt utcák java alattomosan egyirányú, kevesebb Kolombusz-vénát bíró autósoknak ez biztos éhhalál, vagy kényszerű letelepedés. Pár sarok múltán szembesülök nagyszerű elnökünk, valamint egy szem helybéli klubtársunk, a Két Horváth, Világszám! szervezői munkájának újabb eredményével: tényleg létezik szálloda erre. Kissé amortizálódott kollégium, ám olcsó, és vigasztalásul a szobánk a lányok emeletén található - igaz, jelenleg az őslakosai nélkül. A recepció környékén az a fajta berögzült cigarettaszag fogad, amely hatszáz év múlva az épület téglamaradványait kaparászó régészek gyomrát is meg fogja még ülni.

- Akkor hol az a törülköző? – nőm diadalittasan mutatja körbe a nincset kicsi, puritán – és törülközőtlen – átmeneti otthonunkban. Merthogy ő bezzeg becsomagolt volna két frottírt, amiről én beszéltem le, ugyan, minek, szállodába megyünk! Első önálló lépéseink a helyi törülköző- és szappanpiac feltárására tétetnek meg, szép feladat pénteken este nyolc óra körül. Gondolatban bocsánatot kell kérjek a sokat szapult hipermarketektől, de nélkülük most ingemet, vagy lepedőmet nedvesíthetném entestemmel. A beszerzésből visszafelé kutyagolva néhány társunk jön szembe, mindjárt gondolom, hogy ők nem a poggyászhiányaik enyhítésén fáradoznak épp.

- Melyikbe mentek?
Fél szóval sem kérdik, mire gondolok. Érdekes.
- Valami Stég nevű borozó-sörözőt kell keresni, állítólag ezen az úton található, csak egyenest. Robiék már ott lehetnek. Társnőm (akinek ismét igaza volt) gondos áruházi válogatása eredményét lakunkba térve nyomban használatba vesszük az egyesített "Lányok Zuhanyozó" feliratú ajtó mögött, a textil fele az övé, a második ötven százaléka engem illet. Ez ugyan a testünk felületi arányait figyelmen kívül hagyó, ergo igazságtalan és antidemokratikus döntés, lévén magam személye vagy bő fél fejjel magasabban végződő – de az ilyen semmirekellő ne próbáljon jogokat vindikálni magának, a történtek után.
- Tessék! – mutat rá a Nagy Törülközőszerző a fiúk emeletének ajtajára. Rajta papíron az áll: "Fiúk emelete. Lányok nem mehetnek be." - és a lányoknál miért nincs ugyanez, fordítva kiírva?

Valamit mondok arról, hogy védeni az igazi értékeket szokás az óegyiptomi birodalom óta, de ő nem látszik egyetérteni. A valami Stég nekünk nem akar mutatkozni, amikor tisztán és átmenetileg szárazon belevetjük magunkat a Sopron by Night-ba, nosza, érdeklődjünk hát. Többrendbéli udvarias nemtóm-ok után jön egy fiatal srác, borozósöröző-látogatónak látszik.

- Sajnos, nem tudok ilyen nevűt, hogy stég. Nem.
- És ott benn abban a keresztutcában nem lehet?
- Ott? Ott a Stég van, az borozó! – hívja fel figyelmemet a fontos különbségre, s azzal elköszön.

Hihetetlen szerencse, hogy épp ővele sikerült találkoznunk. Ismét megállapítjuk, agyafúrt eszejárású legények nem kizárólag Székelyföldön találhatók. Ekkorra már a meglepően néptelen városi piac szabadtéri betonasztalainál járunk, hol dolgos kofakezek mérik nappal a sárgarépát, meg a fokhagymát. Néhány fiatal a kőlapokon ülve üvegből bort iszik, s különös illatú cigarettát szív, most őket teszteljük. Készségesen eligazítanak, ismerik a helyet, és becs’szóra idevalósiak. Mindezek dacára tizenkét perc múltán előttünk az italunk, és népes csapatunknak meséljük életünk utolsó egyórás kalandözönét.

Az óra a söröző falán még innen billeg a nap fordulóján, midőn a pincesöröző ekkorra már az öngyilkossággal kokettáló csaposlánya épp hatodíziglen megbánta klubtagságunk e nagyobb halmazának bebocsátását Gambrinus szentélyébe: úgy látszik, sűrűbben kell erre járnunk. Hogy ő voltaképp egy órával ezelőtt már zárt volna – hát ilyen létezik? Igaza lehet mindazonáltal, ez a Hűség Városa, nem a Mértéktelen Sörisszáké.

Szállásunkra érünk, s megszentségtelenítve a hétköznap itt honos ártatlan lánykák szobáiban uralkodó bűntelen légkört, még folytatást követel a társaslétre szocializált klub-populáció. Egyikünk a szobáját teszi be a közösbe, Gyuri az ukrán vodkát adja körbe (ennyi tolerancia még kitellik egy sörklubtól), magunk néhány sört, meg poharat, korsót hozunk át. Ekkor, elébe menve a holnapnak, cimkékkel teli album kerül elő, hogy mégse érezzük magunkat léha módon tivornyázóknak. Gyuri, Tamás, Gyula mindenki által irigyelt kollekciói a magyar nemzeti kincs részei lesznek egy szép napon: megannyi festett csoda nyolcvan-kilencven évvel ezelőttről. Hát ez vár ránk holnap délelőtt, mondjuk búcsúzóul.

A reggel szürke éggel és a kopár iskolaudvar képével köszönt ránk, igyekeznek harmonizálni hajlékunk enteriörjével. Pillekönnyű utiholmink, egy nyirkos törülközővel nehezítve, egy-kettőre összerendeződik, máris vetném magam az Esemény őrületes nyüzsgésébe – amikor a kulcskérdés kiéleződik: hol a járművünk kulcsa? Tegnap megvolt, megvolt még, ahogy a Kaláka-megénekelte versben hallható. Memória-törmelékeket söprögetünk össze, te voltál éjjel az autónál a sörökért, mondom rezignáltan, mintha ettől a vádtól várnám a csodát. A kimondatlanul is inszinuált nőszemély turkál, majd én átrostálom a szobát, s rövidesen kiemelem a fémkarikát kulcsostul a matrac és az ágy kerete közül. Nem kell hát föltört ajtóval, rövidre zárt gyújtáskapcsolóval, megállás nélkül közlekednünk a következő két napban, egész Pannonián által. Mindent összevetve csupán csak huszonöt percet késünk.

Az úri (és csekély, de impozáns hölgy-)társaság eddigre a cserekészletek finom falatjait már nyilván kizabrálta a bőségszaruból, mert hiszen szemesnek és fülesnek (meg Zsebibabának, Kangának,stb) áll a világ, az efféle showkon az elsőnek nyomulók kaszálják a legnagyobbat. A későn befutóknak csak a füle jut, azaz a zaccosból kotorászhatnak ki valami gyűrött kelet-szlovákot, s még jó, ha a szocialista csúcs-dizájn idejéből legalább, és nem a ma boltban kapható, totál értéktelenségi egységcsomag aljáról.

Helyet találni - ez stratégiai feladat ám a javából. A középpontba kerülés örök vágya itt is lényeges hajtóerő, de ne az ország legnagyobbja mellé, mert aki őnála vizitál, az utána kómában tesz meg métereket, s néhány asztalt kihagy, az biztos. Viszont két kistermelő közé betelepedni sem biztos, hogy jó ötlet, mert már a sor elején visszafordulhat valaki. Férfiút próbáló munka ez, látható, Odüsszeusz sem bízta volna akárkire. Szétnézek, rendezett albumok, takarosan, sarkosan kiteregetett kupak- meg alátét-hegyek, másutt fényesre dörgölt korsók sorai, sörnyitók oszlopai zengik hangtalan csáb-éneküket a felajzott, akcióra kész alanyok felé.

Az érdemes tagság pedig cikázó tekintettel, kitágult orrcimpával kutatva jár-kel, majd a szerepek megcserélődnek: aki eddig a maga holmiját őrizve kuncsaftokat várt, most az indul neki a mustrának. A szájtátás, érdemi tárgyalások, meg az izgalmas turkálások a más holmijában röpítik az óra mutatóit. A létszámunk itt szerényebb, mint a Budapesten tartott találkozóinkon, de így sem érzi senki sem fölöslegesnek az ideutazást. Az viszont valóban meglepetést okozott, amikor a Sörház vezetői összébbhúzódásra kértek fel, mert egy másik csoport is bevette magát a terembe – amit mi béreltünk ki erre az időpontra. A szellemi koncentráció roppant magas fokát követeli meg a csere-tevékenység – gondoljunk csak arra, hogy azonnal és fejből kell eldönteni egy esetleg több száz cimkét tartalmazó album átlapozásakor, vajh mink nincs nekünk ebből, a sokszor nüansznyi eltérések között. Máskor meg rezzenéstelen arccal érdektelenséget kell mutatnunk valamely történelmi sörösüvegért folytatott kűzdelem során, hasonlóan a tőzsdei alkuszokhoz és szakszervezeti könyvtároskhoz. Nehéz ezt tartósan elviselni, így aztán eme megfeszített munka harmadik órájában egyik sorstárs a pulthoz invitál, folytatnánk ott magvas megbeszélésünket. A tegnapi szivélyes vendéglátás zajlik tovább, ám egy apróság a szemembe ötlik: hogyan, hogy itt csak kistermetű üvegedénykébe áramlik a sör? Minő külső kényszer, avagy fönsőbb akarat bírja rá eme kétségbevonhatatlanul derék embereket erre a vétekre? Hát ide el sem jutott talán korunk legjelentősebb társadalmi mozgalmának, a Harc A Félliteres Korsóért Szabadcsapatnak a híre, amelyért én életemet és véremet áldoznám? A még mindég kedves kiszolgáló plauzibilis válasza szerint azért lehet ez, mert ők itt csak pohárban mérik a sört. Hm.

- És ez azt jelenti, hogy az ország legnagyobb sörtermelőjénél lehetetlen egy korsót találni? – évődöm mosolyogva, ettől kezdve nyilván a mai útálatos-lista első helyezettjeként. És itt belép a Deus ex machina. Kevesebb, mint három perc múlva az ifjú hölgy elébem tesz kicsivel több, mint félliternyi habzó, hideg sört, megfelelő korsóban. Álmélkodom, s nem tudok eléggé hálás lenni ezért a gesztusért. Azt aligha hihette rólam, hogy valami bennfentes vagyok, akinek extra ellátás dukál – ő csak szivét-lelkét beleadta, akár külön erőfeszítés árán is. Azt meg már végképp nem tudom meghálálni, hogy búcsúzáskor megkapom az üvegedényt (kimosva), csak hogy jó emlékezetemben tartsam meg őket. Úgy lesz, ezt ígérhetem hátra lévő éveimre. Maradok örök hívük utolsó korsómig.

A roppant értékű relikviák már új gazdáik csomagolási szokásaival ismerkednek, táskák-dobozok telnek meg újra, miközben a jövő építése zajlik. Ki-ki még utolsó fontos üzeneteit harsogja a terem négy sarka felé. A modern technika a gyűjtői szubkultúrát sem kíméli, gyakoriak a "küldd el e-mailben", meg "add meg sms-ben" tartalmú mondatok.

A társaság létszáma találkozóról találkozóra növekszik, mind több csendes őrült fürkészi a másik kincseit, de a bennfentes, baráti légkör nem veszett ki máig se: ami itt megígértetett, azt akár egy év múlva is számon tartja mindenki. Tavaly adós maradtam néhány cimkével valakinek, amit részben e helyt enyhítettem, a továbbiakat meg rövidest borítékolom. Így megy ez addig, amíg hivatalnyi méretet nem öltünk, s nem lesz nyolcfős igazgató tanácsunk, meg heti ülések és tréning. Odakinn szemerkélő esőben elégedett urak váltanak búcsúparolát, kik nyilván alig várják, hogy odahaza rávessék magukat friss szerzeményeikre, s újra elővéve tüzetesen mustrálhassák a legfrissebb guatemalai cimkét, vagy nepáli söralátétet, netán Polgári Serfőzde-feliratú üveget.

Az élet új értelmeket nyer mától, megint került hosszú időre muníciónk. Igen, emlékszem, mondjuk majd évek múltán távolba révedő tekintettel, ezt Sopronban cseréltem, nagy idők voltak, és egy háborús veterán büszkeségével bölcsen bólogatunk. Leszállva a valóság ázott talajára a várostól is búcsúzunk, föltúrt utjaitól és különböző funkciójú termeitől eltekintve ezen alkalommal semmi történelmit nem láttunk belőle - most voltaképp dolgozni jöttünk ide, végtére. A földek és legelők határában megállunk, hogy megintcsak elvtelenül vásárlóközpontban kössünk ki: szombat délutánt írunk, és nekünk hétfőn kora estig kell a túlélésünkről gondoskodnunk. Veszünk soproni sört is, hadd járódjon be az az ajándék korsó.

Kapcsolat