Jártunkban, keltünkben

Mindenki másképp kínálja

Kovács András | 2007-07-10 10:52:13

Sörparádé a Magyarok Nagy Asztala gasztrofesztiválon - ez is lehetne az írás címe, melynek apropóját az adta, hogy június 28. és július 1. között került megrendezésre Budapesten az említett ünnep. A Kisüzemi Sörfőzdék Egyesületének jóvoltából a kilátogató érdeklődők több hazai sörfőzdét is megismerhettek.

A hagyomány hiányáról
Megint egy meleg nyári hétvége, amikor sörözhetünk amúgy eurófesztiválosan. A sok kicsi és a négy nagy sörkészítő egymást követő heti itatóversenye remélhetőleg előleg egy új korszakból, amelyben, más országok példájára, valamely fogyasztási cikk gyártói mindent megtesznek az őnékik oly kedves szomjas kuncsaftjaikért.

A magára hagyatott, szkájszékes presszóban - "Italbolt, IV.o., blokkot előbb!" korszakban - sörre szocializált átlagmagyari most lényegíti át az ő ősinek és borisszának mondott honját a világ sörseregszemléinek aktív résztvevőjévé. Történelmi hiátusunk rohamléptű ledolgozása tehát igen indokolt: tegnapelőtt még az kapott kőbányait, aki üvegbetétet is vitt, tegnap ittuk az első "majdnem mint az igazi" licencsört (hidegen!), mára meg árpamámoros vasárnap estek kísértése habzik előttünk. Nem csoda a fenti okfejtés következményeként, hogy az országosan kicsiny kemény mag tagjain kívül kevesen tudták: a hangsúlyosan első és magyar gasztronómiai rendezvényen házi sörfőzdék is képviseltetik magukat. Ezek a napok ezt a homályt oszlatandó szerveződtek – volna, ha elérték volna nemes céljukat.


A végén csattan a kritika
A kiállítók zárónapi egyszólamú vélekedése szerint ez az obskurus légkör alig szünt körülöttük eme rendezvényen, a Nagy Asztalból nekik legfeljebb az alatta megbúvás jutott. Ilyképp a végén kezdve a beszámolót, legott a csalódott csapolók jeremiádáit idézzük föl: a szervezők által ígért, félmilliót meghaladó látogatóból a négyötöde nem tudott arról, hogy neki itt kéne lennie, mert nem gerjesztették őt rá multimediálisan (már hallom az eme irományra amúgy nyilván fittyet hányó organizálók ellenérvét: ők, nyilván az MTI-n keresztül, számtalan sajtótermékben megjelentették beköszöntőjüket, átvették napilapok, programújságok, internetes hírportálok, de még a hávégé is! Úgy látszik, a Nagyközönség nevű célszemély is úgy értesül lehetséges időtöltéseiről, mint magunk többnyire: városában autózva, plakát által). Mindez viszont nem csökkentette a résztvétel árát, amit minden érintett több-, egyesek egyenesen sokszázezresnek jelöltek. Nem nyereségre vágytak, mondták, de azért belehalni sem óhajtanának. Az alacsony látogatottság csúcsa a szombat esti hatalmas űr volt, amikor a csúcsidei metró-kijáratot idéző hömpölygés helyett kilenc órakor ásítva zárni kezdtek a pultjaikat órák óta moccanatlan őrző csaposok. Eközben két olyan város-méretű zenés esemény zajlott Pesten, amelyek miatt az urbis legfrekventáltabb útja és hídja lezáratott – gondolhatni, hogy serszívás helyett ezek szívták el a potenicális vizitálókat. Eme tömegshowk pedig nem spontán keletkeztek, lehetett róluk tudni, kár volt ütköztetni őket a gasztro-fesztivállal.

Elhangzottak még egyéni búbánatok, akadt, aki sokallotta a szaktársakat (unkollegiális érzelmek, csak a végső kétségbeesés hozhatta ki őket), más a hátsó pavilonsorba elhelyezését sérelmezte, de e parciális vélekedések mellett a fenti fő csapások egyként sújtották mindőjüket. Drágára sikerült belőni az egyen-árat, három deciért háromszázat pengethetett, aki végre megismerni vágyott a magyar ugaron erjedt árpalét. A tizenkét százasért kapott csuklópánt-belépőből éppen egy teljes pohárkát adatott meg leenyhíteni – a többi kilencszázért nézhette a látogató a Várpalota-Oroszlános kapu–megazegészPestaDunával káprázatos panorámáját. Ebben viszont tényleg nem csalódhatott.


Az sörökrül – merthogy ez hagyományőrzés is volt
A vesztesek mellett mi, buzgó kóstolók voltunk a nyertesek, akik, kellő időt-pénzt ráfordítva fölfedezhettük a koncentrált magyar sörparadicsomot. Mert a majd’ húsz forrást végiglátogatni eme sör-Elyziumban szomjas embert is próbára tevő föladatot jelentett. Terítékre került itt minden, ami szem-szájnak, de leginkább toroknak ingere lehetett. Az alapesetek – világos és barna – minden pultról visszaköszöntek, e körben a százalékjel előtti bűvös számon kívül legfeljebb a frissesség érzés és a hőmérséklet különbözhetett egymástól enyhén. E műfajban teljesen szubjektíve mi a Guri öt és felesére adnánk ötöst, többcsillagost (Sörker-T, Jászapáti). A barna kínálatában megemlítendő a Mályi Ászok remeklése. Örvendetes, hogy több helyen felbukkant a fekete, londoni pubot idéző, epe-keserű szívrepesztés, ezek közt talán az Osterbrau bájos hölgyei nyomatta pohár tartalma csúszott leggyorsabban. A különlegességek kategóriájában a csúcs a miskolci Sörforrás banános (!) ízesítésű itala volt: elmondva valóban bizarr, kóstolva hanyattejtősen jó. Szerencsére csak abszolválás után hallotuk a készítés minden nehézségét, így nem befolyásoltan (legalábbis nem az együttérzéstől) ítéltünk. Frenetikus a Szögedi Sörfőzde által spriccelt Red Devil, ez Anglia után Írország-érzés, karakteres, mélyütéses. Honfiúi érzeményeinket érinti meg a kalocsai Kovács és Vargacz féle Udvari Boza nevű méz-gyömbér különlegesség, történelmi ismereteket ittunk magunkba, miből ugye, sosem elég. Ezután csak vigyázz-állásban mertük nézni a sátor előtt elvonuló ősmagyarokat kelevézzel, csimpolyával, prémes bőrsapkában (+30 Celsiusban), tarsollyal (amelyből mobiltelefon vétetett ki, tájba illőn), gólyalábas (!) táltosokkal: utóbbiak nyilván az erdőlakó magorok természettel szervesülését szimbolizálták.

A körítésről
A harmadfél tucat sörfőzde sokféle dologban különbözött – egy ekkorka országban különbözni! -, eltérő méretűek, felszereltségűek, forgalmúak, stb., de legtöbbjük iparkodott megadni a módját, ahogy azt gazdag nyelvünk kifejezi, ha valaki szereti a vendégét. Akadt hely, ahol pereccel fogadtak, másutt sós mogyoró képezte a felelőtlen pusztítás tárgyát, másutt egyéb csemegék szolgáltak sörkentőül – valami elindult. Láthattunk-hallhattunk ezeken kívül szives szót, szivélyes invitálást, mosolyt, csábító stand-berendezést (lám, micsoda új terep ez designereinknek!), mint a kalocsai pult fölötti, K.u.K-s időkbeli míves zománctábla, vagy a szegediek domborüveg-dekorja. A pálmát - nem kétséges - a Kisüzemi Sörfőzdék Egyesülete saját pavilonja vitte el – már csak azért is, mert ennek káprázatos, sör+történelem tárgyú cimke-installációját gyűjtőtársunk, Szarka Gyula állította elő, a sörfőző-egylet szives felkérésére. Az élő reklámnál pedig hasznosabb nincs – tehát a szinte száz százalékban férfi-fogyasztókra alapozott ágazatban evidens, hogy legjobb az egyik alapösztön mellett a másikra is bazírozni. Aki ezt tudta, az olyan (de olyan!) csapos hölgyeket állított publikuma elé, hogy azzal sok százezres reklámköltséget takarított meg. Uraim, ne kerteljünk: tudjuk, mire mozdulunk. Megszívlelésre ajánluk ezt a kevés kivételnek.


A szemléletbéli paradigma-váltásról
Öröm volt hallanunk Vaskó Györgynek, az említett szövetség elnökének szavait, aki a sörkészítők és a sörgyűjtők közösségének együttes fellépéséről, a kölcsönös támogatásról, a közönség eme reprezentánsainak megbecsüléséről beszélt. Tagságából sokan osztják véleményét, s a néhány beszélgetést kiértékelve úgy tűnik, a szakma jelesei megérezték a gyűjtői klubok jelentőségét a promóciós munkájukban. Egy újszülöttről születése napján még nem lehet tudni, micsoda életerőt hordoz – mi bízunk évenkénti gyors, egészséges fejlődésében. A sörfőzdéseknek pedig azt üzenjük: ránk számíthatnak, mi nem csak koraszülött-korú fesztiválokon keressük meg őket!

Kapcsolat