Jártunkban, keltünkben

Miskolc, péntek 13. - avagy minden jó, ha jó az eleje, közepe, vége

Kovács András | 2008-06-25 08:47:33

Páratlan nap! - mondhatjuk, hiszen a hatodik hónap 13., ráadásul pénteki napja ez, s a szám-misztikán túl mellesleg e napon tartatik az ország első sörtörténeti konferenciája az északi nagyvárosban.

Az esemény hónapok óta alakul, nem könnyű feladat tíz tudós elmét összeterelni egy egész napra a szélrózsa minden irányából. Az ötletet Vaskó György, a Kisüzemi Sörfőzdék Szövetségének elnöke szorgalmazta, amihez hamar csatlakozott a hazai szellemi élet sok kíválósága. Szerény klubunk, mint a hivatásosok közt kakukktojás-amatőrök egylete, szintén Vaskó úr révén lettünk részesei e történésnek: márciusi pilisvörösvári sokadalmunkon első kiállításunkat meglátván javallotta, állítanánk ki kincseinket e helyütt is. Aztán alakultak az események, kiállításunk már nem háttérként, hanem önálló eseményként szerepeljen, az elnökünk pedig legyen az előadók között. Kis változásokkal aztán formálódott az egésznapos program, míg csak eljött a nagy nap.

A délelőtti műsorkezdéshez igen csak idejében kellett útra kelni, nem szivesen kési le az ember élete első sörtörténelmi szimpoziumát. Ráadásul kisegyüttesünkre még külön feladványok vártak, néhány sörös kegytárgyat az utolsó pillanatban beszervesíteni a többi közé, megtalálni a szereplés helyszinét (Erzsébet tér, GPS nélkül bárki megtalálja - gondoltam), eztán valamikor tudomást illenék szerezni az éji szállásunk felől. Tehát: indokolt a korai indulás. De még mennyire, erősítem meg magamban, amikor a nevezett terezetet keresgéljük, aztán némi segítséggel megleljük. Odabenn az ünnepélyesre glancolt díszterem még üres, csak a büfé felöli csörömpölés biztat: jó a hely. Haladunk tovább, nyakat nyújtogatva térünk be a bank-palotába, ahol a sörös kincstár megnyittatik ma este, vajh mi lett a pár napja általunk idelapátolt szekérnyi holmiból? S lőn az ámulat, ez bizony igen mutatós kiállítássá változott.

Aztán némi szünet jön a szájtátásban, irányulunk vissza a Tudományos Akadémia itteni palotájába. Ideális helyszin, kivált, hogy az előtte terülő téren az Operafesztiválból kifolyólag - melynek e mai csúcsesemény a része - sátrak húzódnak, enni-innivalót kínálva a sokadalomnak. Egyelőre leginkább az eget fürkészik a lacikonyhások, sörcsapolók, nem ígér nagy vevőrohamot, az eső lelógó lába ponyvákat súrolja.

Lassan zárt oszloppá formálódnak az érkezők, friss sminkes-frizurás hölgyek, nyakkendős-táskás urak látványa emlékezteti a bámészkodót, hogy nem akármilyen esemény közeleg. Elérkezik a kezdés elméleti időpontja, ahogy ezt az avasi templom harangja félre nem érthetőn tudtunkra adja, izgatottá lesz a rendezőség, jövés-menés, a nélkülözhetetlen meg a díszvendégek számba vétetnek, végre mindenki beszállt, járat indul! A város alpolgármestere szives szókkal zöldre állítja a szemafort, majd az Egyetem dékánja szól az esemény jelentőségéről, s igen szimpatikusan hozzáfűzi: ő e tárgynak nem elméleti, csak gyakorlati szakértője sörkedvelőként. Ezt aztán egy vérbeli szakértő követi, Hegyesné dr.Vecseri Beáta, egyenest a hon egyetlen sörrel foglalkozó egyetemi katedrájáról. Ennél jobb kezdés nem is lehetne, a tárgyunk élettani hatásairól beszél, frappánsan, szórakoztatóan és igen rutinosan. Mondandóját minden sörkedvelőnek és –ellenzőnek ismernie kéne: arra világít rá, mi mindent kap szervezetünk az erjesztett árpalétől. A felvilágosító hatás egyszerűen fölbecsülhetetlen, mint a tűz felfedezése az ősembernek, oly reveláció ez: eddig öncélúan nyakaltuk a korsót, mostantól azonabn módszeresen értágítunk, krízismegleőzünk, szabadoxigéngyöklekötünk, nem beszélve a nélkülözhetetlen kálcium, mangán, foszfor-bevitelről. Abszolút siker.


A következőkben Márfi Attila Pécsről az ókori sörkészítésről tárt fel meglepő újdonságot: nem a közismert módon Mezopotámiába helyezett Első Mezopot Sörfőzde az első. Kinában a legújabb kutatások i.e. 7. évezredből származó sörreceptet találtak, persze, hogy rizsből. De hiába vártunk, ezt magát nem olvasta fel. Ezt követte az országos helyettes Szabó Csaba tizenöt perce - mindenkinek ennyi járt demokratikusan, kivéve a vice maiordomust: non-primus inter paris – aki roppant érdekeseket mondott a pest-budai sernevelés kezdeteiről. Szinte szégyen e sorok gyarló lejegyzőjére, hogy itt tudta meg egyebek mellett: az első pesti serház a Sörház utcában működött! Mindig tanul az ember, ha néha későn is. A manufakturás világ szövevényei az 1700-as éveknél visszább sajnos még így sem követhetők.

Katona Csaba, szintén a budai felleg-levéltárból a pest-budai vonalat vitte tovább, megspékelve egy igen eredeti nézőponttal: igaz-e a közhely, hogy a "magyar ember bort iszik"? Mig azonban a német meg sört? Logikusan érvelő mondandójával megbuktatott két ránk ragadt, avitt gondolati klisét, bizonyítványát adván, hogy éppen a németség csökkenő aránya mellett kezdett gyorsabban ürülni a hordó Pesten és Budán. Dobrossy István, a levéltárak házigazdája, a helyinek igazgatója tárta fel, hogyan alakult ki a 18. században az akkor még Tokajnál híresebb avasi bortermelés mellett a környék sörtermelése. Rákóczi fejedelemnek, derült ki, e téren is sokat köszönhetünk, mert hogy egyenesen ordrét adott a városnak idejövetelekor: legyen sörfőzde! S lett. Rákóczi Ferenc azt üzente, elfogyott a... bocsánat.

Vaskó György lépett az emelvényre, és a múlt örököseiről, a kisüzemi sörfőzdék mai helyzetéről beszélt. Szavaitól bizonyára kevesek kaptak kedvet ahhoz, hogy a céh, azaz a szövetségük termelő tagjai legyenek: a szakmai felelősség és a rájuk aggatott nehezékek alig egyensúlyban tarthatók. A gyűjtői társadalom különösen fájó szívvel hallgatta mondandóját. Kovács András, sörcikkgyűjtő egyleti elnök arról beszélt, mit tesz a klub a történelmi sör-relikviák megőrzése, közkinccsé tétele érdekében. Hála a szünetben mért kávénak, közben egyetlen szem sem csukódott le átmentileg. Bana József győri levéltári igazgató remek archiv dokumentumokkal illusztrált tanulmányában a győri sör- és egyéb italmérések történelmét elevenítette fel, igen élvezetesen. Tar Ferenc Keszthelyről szintén egy regionális témát ismertetett, a város sörgyártó dinasztiájának, a Reischl-családnak munkásságát, és tagjainak a városért fáradozását.

Josef Kirst, a kassai levéltár vezetője mint mondotta bevezetőjében, németül, latinul olvas, szlovákul fogalmaz, s itt magyarul ad elő - e nyelvi sokgyökerűség azonban semmit sem csökkentett előadása szinvonalán. Ebből nem kevesebb derült ki, mint hogy a szabad királyi város az egykori Magyarország egyik legkiemelkedőbb szigete a hazai sörtengernek, lévén ott már a 15.században szabályozott sörkészítés, -értékesítés volt, s töretlenül folyt ez minden későbbi korban. Ennek alapja egy kedvezőtlen adottság volt: a városnak hirhedten ihatatlan vize, ebből vágták ki magukat a helyiek a sörrel. Itt is gyógyászati segédeszközként kezdte az ital, ispotályban javallották fogyasztását sápkór, miegyéb ellen - lám, ismét a sörrel az egészségért-program -, s a tradicionális gyógymód máig fennmaradt, igaz, mostanság inkább prevencióként. Tóth Péter a miskolci egyetemről a helyi bor- és sörkészítést vetette össze az idő tükrében.

A két szünettel lekűzdött tudomány-falás után nagyot fellélegző előadók, és végtagjaikat diszkréten bejárató hallgatóság (volt ilyen ugyanis) tudta meg a főszervező Katona Csaba zárszavából, hogy az itt elhangzottakból könyv kerekedik majd ki (amit ugyan nyilván nem az épp jelenlévők fognak megvenni, de érezzék kötelességüknek a propagálását). A zárszót követően még a gyűjtőklub képviselője kérte a jelenlévőket, történelmi anyagaik másolataival támogassák a közös kollekciót. S legott akadt, aki adta anyagát, vagy szavát arra, hogy elküldi a magáét. Köszönet érte ez úton is.

Élvezet volt látni-hallani, hogy a szellem emberei manapság, az úgynevezett nehéz időkben sietve öszejöttek a hívó szóra az ország minden tájáról egy kis sörmúlt-felmelegítésre, pedig egyetlen kivétellel egyiküknek sem szakterülete a korsós kellem. Példázata ez annak, hogy a jó ügy nem csak anyagiakon múlik - sokkal inkább ötleten, nekibuzduláson, szervező készségen.

A nap javát kitevő elméleti foglalkozás után átmentünk a gyakorló terepre, egy közeli serforrásnál végre materializáltuk a folyadékot az ideák világából. Ezt követően minden igényt kielégítő étket kapott minőségi sörökkel az, ki a Kortyolda vendége lett - ez is Vaskó György nagyvonalú vendéglátásának köszönhető. Itt aztán az informális összehajolás korai szakasza vette kezdetét, mintegy a tudományos ismeretterjesztés folytatódott, más eszközökkel. Névjegyek cserélődtek, mély barátságok szövődtek másfél óra alatt. Lám-lám, nyugtázhatta a krónikás, a szellem magasb grádicsai körül élők nem ülnek elefántcsont-tornyokban, hanem viszont sörözőben – olykor. Akkor viszont tartósan.


A gondtalan feszültségoldás nem adatott meg mindenkinek. A sörkincseinket bemutató kiállítás megnyitója esti hat órára lévén kitűzve, akadt, akinek erre kellett koncentrálnia. Előtte még kiderült, működik a szállásfoglalás, létezik az Unihotel, s ágy lesz alattunk az éjjel. Klubbéli társaink már előrelátón reggel elfoglalták az övéket a vasutasok vonatfüttyös átmeneti hajlékán. Eljött a nyitány ideje - és előtte tíz perccel a felismerés: a megnyitó beszélyt elvitte az autó a szállásig, és ott is ragadt. Így a memóriára támaszkodva a rövidített változat hangzott el - a közönség őszinte örömére. Megindult a séta körben a teremben, száját tátotta a nagyérdemű publikum, mi pedig a bennfentesek peckes járásával szórtuk közöttük tudásunk javát az ősi cimkékről, plakátokról, zománctáblákról, domborüvegekről. Kevés híja volt, hogy le nem vizsgáztattuk a nézőket honisör-históriából, úgy belejöttünk. Álljon itt dicsőségtáblaként a magukéból a kiállitáshoz adó klubtagok névsora: Bölöny József, Erdélyi Tamás, Kelsch Róbert, Kovács András, Kovács Flórián, Obreczán György, Szarka Gyula, Török István.

Idő múltán ritkult a sokadalom, odakinn besötétedett. Magára maradt a gyűjtői társulás, ekkora klubhelyiségünk még nem adatott. A nap sűrűded eseményeit értékeltük, meg a pazar vendéglátás gyöngyszemét, a Serforrás ajándék-sörét - mindről csak elismerőn szólhatunk. Még egyszer körbefotózódott az izléssel, sok leleménnyel fölépített kiállítás, aztán, kímélendő a terem őrének ideje, kiballagtunk a miskolci főutca estéli forgatagába.

Másnap délelőtt néhány intézendőt letudva felsorakozunk a Kortyolda előtt, hogy K. Róbert klubtársat üdvözöljük, ő e napon érkezett, szorgos sörszakemberként. Ott ekkor végződik a nap következő eseménye, a kisüzemi sörfőzdék éves közgyűlése, erre sorjáztak ide a cégek vezetői. Örömünkre sokakat ismerősként köszönthetünk immár, tudunk kivel miről szót váltani. Feltűnik Urbán Imre, a jászapáti Guri tulaja és mindenese, örömmel szorítja jobbomat, spontán buggyan ki belőle a kérdés: jöttök-e hozzánk az idén is? A tavaly szeptemberi kellemes hétvége náluk nem lehetett neki sem kellemetlen. A márciusi pilisvörösvári kiállítás és látogatás az ottani ifjú mindenes, Jáki András számára nem volt gyásznap, ő is örömmel idézi fel az akkori eseményeket. A serfőzők hivatalos programjának kellemesebbik része következik, kiosztják az idei sörverseny díjait. A listát láttam, kevesen fognak csalódottan hazatérni.

Délután hazafelé fordulunk, ne menjünk már június közepén a helybéliek agyára. Autózás közben elmélkerdünk afelől, hogy miért is nem jó itt az, ami az egész viálágon, de legalább Szlovákiáig bezárólag mindenütt, nevezetesen, ha egy kis hatótávolságú helyi sörfőzde lokális ízeket készít limitált fogyasztói körének? Mi tántorítja el Átlagmagyart a friss, orra előtt készült seritaltól az egyen-gyári felé, annak is alsó kategóriájú, kieső mezőnyben sorsát váró fajtáira? Miért nincs becse a tavaszi, nyári, őszi, téli söröknek nálunk, ahogy van (idézet mint fent)? Szűk mozgástér, tőkehiány, vetkőztető adók és járulékok, s cseppet sem az egyes főzdések ujjal mutogatási kényszere, a nincs rá igény-szindróma. Pedig igény vóna rá, - már ha tud arról a valamiről a fogyasztó, s azt elfogadható áron kapja.

Csak remélni tudjuk, hogy eljön még az a jobb kor(ty).

Kapcsolat