Kosztolányi Dezső: Vidéki vendéglőben


Ülök ebben a vendéglőben vasárnap délelőtt, s nézegetem a közönséget. Vagy negyven évvel ezelőtt járhattam itt először mint tízéves kisfiú, édesapám hozott el, különös jutalomképpen, szintén egy vasárnap délelőtt, hogy szokott társaságában, barátai között kikortyolgasson egy pohár sört.

Még ma is emlékszem a sóskifli illatára, a sör aranytajtékjára, a jelenlevők széles hahotájára. A város és megye kitűnőségei barackot nyomtak a fejem búbjára, félvállról egy-egy kérdést intéztek hozzám, megfejthetetlen szójátékokkal ostromoltak. Minden pillanatban nyílt az ajtó, s négyszögletes keretében, mint halhatatlan festmény egy rámában, megjelent valaki, egy délceg úr, sasorral, sudáran, az élet valamilyen eleven remekműve. A földbirtokos, akit négyesfogata röpített ide a pusztáról, nyersselyem ruhában, rövidre nyírt, deres hajjal, s rövidre nyírt deres Zrínyi-szakállal. A tanácsos, kocsija bakján a hajdúval, panyókára vetett lobogó mentével. A báró is, aki raccsolt és képviselő volt. A tűzoltó-főparancsnok, mint egy opera hőse, paprikanadrágban, kék atillában, aranygombokkal. A vörös orrú orvos, a bolondok doktora, a helybeli elmekórházból, a társaság tréfamestere. A patikus, dupla csövű puskával, vadászatról jövet, két szelíd, dohánybarna vizslával. A jegyző, aki évek óta egy színésznőért bolondult, páncélszerű ingmellét ragyogtatva, kondorfekete fővel, nyílegyenes választékkal. Aztán a hősszerelmes is, a közeli színházi női öltöző varázsát hozva magával, melnynek fátyolai, csipkéi, kenőcsei már korán megmérgezték diákkori álmainkat.

Most emlékeket keresek itt. De nem találok. Legfeljebb a berendezés, a környezet a régi még, a tárgyak, a tányérok, a poharak s a lószőr talp is, melyre a söröskorsókat teszik le. Kihunyt a régi nemzedék, melynek mindegyik tagja alak volt, lélek és regényhős. Utódjaik járnak ide, közvetlen leszármazottjaik, a mai földbirtokosok, tanácsosok, bárók, tűzoltó-főparancsnokok, orvosok, patikusok, jegyzők. Ők is a válogatott, úri társasághoz tartoznak. Ez a vendéglő ma se puszta étkezőhely, inkább társaskör, találkozója a városi és megyei előkelőségeknek, tanyája a meghitt kapcsolatoknak. Mégis hiányzik innen a hajdani szellem, a hűbériségnek és lovagságnak az a kései, vidékivé csökevényesedett szelleme, mely mindig a színes fölszínen mozgott, hallgatólag a duzzadt erszényére, a lovaira, a birtokaira hivatkozott, nagylelkű áldozatkészségével állt elő egy váltóaláírás formájában, vagy kártyaadósságokat fizetett ki egyetlen könnyed mozdulattal, olykor pedig pattogó, éles szavakkal drámai helyzeteket is teremtett, előidézve a párbaj színpadi rémét. Nem az a szerelem sem, mint akkor, nem csokrok, hősi szembenállások, élet-halál jelszavak játéka, hanem sokkal egyszerűbb és egészségesebb. Összeomlott a félmúlt történelmi arcképcsarnoka. Azok, akik most itt vannak, kevésbé festőiek, de fakóságukban talán tartalmasabbak és őszintébbek. A regényességet az egyszerűség váltotta föl, az önbírálat és önismeret. Van itt egy tízéves kisfiú is. Ezzel a felnőttek komolyan és fölény nélkül beszélnek, mint egyenlővel. Ha pedig egymás közt a társalgás nem oly nyájasnak és testvérinek látszik, mint valamikor, az érdeklődés lényegibb és mélyebb. Sok idő múlt el azóta, majdnem egy félszázad. A világ közben kívül is, belül is átalakult. Hallom, amint valaki a dél-afrikai helyzetet magyarázza, okosan, tárgyi adatokkal, s hallom, amint az adófelügyelő a gyümölcscukorról és vércukorról értekezik. Az asztalon üvegszelencében szódabikarbóna van, s egy papírdobozban carbo animalis, állati szén. Tízórai után ebből eszegetnek az urak, s ahogy nevetnek, a nyelvük vagy fehér, mint a hó, vagy fekete, mint a korom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.