Nyár végén
Nyár van. Még nyár. Az a vénasszony-fajta, amit talán legjobban szeret és becsül az ember. Kiélvezzük még minden sugarát, minden percét, s lélekben már készülünk a borongós és esős öszre, fagyos télre. Beleremegünk, hogy lassan elmúlnak a mosolygós napok, egyre rövidebb nappalainkat pedig szinte véget nem érő sötét esték, éjszakák zárják. Az átlag sörivó ekkor issza utolsó korsó söreit, eltemetve az aranyló árpalevet a nyárral együtt.
Kint ülök a kertben. Délután van, lábamnál kutyám szimatol, rosszalkodik, kezemben kedvenc korsóm, félig telve az aranyló napsugarakkal és az aranyló nedüvel. Félig teli – tehát optimista vagyok. A napsugarak megcsillannak a korsó falán, átszűrődnek a virágméz színű sörön, simogatják, csiklandozzák arcom. Hunyorgok, s közben azon gondolkodom, milyen nagy áldás ez a folyékony kenyér. Petőfi sorai jutnak eszembe: “Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Hiába vagyok optimista, fáj, hogy megy a nyár. Szeretem a meleget, a forróságot is, még ezt az évszázados melegrekordot is jól viseltem. Nem szeretek viszont fázni, ki nem állhatom az arcomba csapó szelet és esőt, s nem szeretek ma már havat lapátolni sem. Na persze nem volt ez mindig így, de köztudomású, hogy öregszik, s változik az ember – ez pedig rám is igaz.
Jönnek az emlékek. Van egy fekete-fehér fényképem, ahol apám tart kezében. Tél van, én kisember vagyok még, négy vagy ötéves forma, nagykabátban, sapkában, s ott sírok apám vállán. Nagyon is emlékszem erre: bizony a hideg miatt törött el a mécses akkor. Pedig nem is lehetett valami nagy hideg, hisz szülőm fedetlen fővel áll a képen, fekete haja a kép közepén teljes kontrasztban áll a mindent ellepő fehérséggel. Lehet, hogy én már akkor sem szerettem a telet? Mindegy végülis, most tudom mit szeretek s mit nem. Mindenben.
Vissza azonban a mához, a kerthez, a sörhöz. A sörömhöz. Apránként kortyolom, s számot vetek az elmúlt évszakkal. Eszembe jut, milyen csodás volt, amikor kedvenc kiskocsmámban újra csapolták a sört. Ez ugyanis nem egy hivalkodó, felkapott pub, itt csak nyáron van csapolt, s ahogy bekopog az ősz, a betérőnek be kell érnie az üvegesekkel. Amint tehát a tulajdonos úr bejelenti, hogy újra van csapolt, onnantól csak “nyári sört” iszunk. Hidegen, csillogóan, párás korsóból. Semmihez nem hasonlítható ez a friss, üdítő keserédes íz. A nyár íze. Szentimentális lennék? Lehet… Úgy látszik már ez is hozzám tartozik. Kint ülünk a kerthelyiségben, bámuljuk az utcát szó nélkül, s hallgatjuk a szökőkút csobogását. A mellettünk elhúzó autókból pedig – mindig úgy tetszik – irígykedő pillantásokat és elismerő bólintásokat kapunk.
Amit most iszok, korántsem olyan hideg, mint a “nyári sör”. Nem esne már jól ebben a nyárutóban, talán még fáznék is tőle. Így, spájzhidegen azonban tökéletes. Azt hiszem csak néhány fokkal lehet melegebb, mintha a hetedik lépcsőfokról vettem volna. Ahogy elbúcsúzom a nyártól, úgy búcsúzom el a hideg söröktől is. És a nyár tipikus söreitől is. De a búcsú egyben egy hangos, örömteli üdvözlet is. Merthát hiába hűvös, mégiscsak gyönyörű az ősz. Azok a színek, fények, hangulatok… Sárga, barna, izzó vörös, borostyán, fekete, narancs – buja kavalkád. Egy utolsó nagy ünnep az ólmos, nehéz, gyászos hideg előtt. Táncoljunk, ünnepeljünk, éljünk hát! S mily jól fog esni a kellemes malátás itóka! Dortmundi és oktoberfest sörök, bakok és duplabakok, erős ale-ek, apátságik, trappisták… Most fogjuk csak igazán kiélvezni minden egyes cseppetek!
Mosolygok, ahogy mindez eszembe jut. Korsóm lassan kiapad. Kutyám leült, élvezi, ahogy szabad kezemmel a fejét simogatom, nagyokat pislog, s nagyokat ásít. Szemeim előtt már egy sötét sör lebeg – de nem, nem most fogok inni “barnát”. Ma még nyár van, s bár nem szeretem a szabályokat, de mostani hangulatomhoz még nem illik az erőteljesebb maláta. Hányszor és hányan kérdezték már tőlem, mi a kedvenc söröm. Soha, de soha nem tudtam válaszolni erre a kérdésre. Hiszen mindig más. Most is így van, s így is lesz. S amint ezt végiggondolom, egy újabb kép jelenik meg előttem: kint hideg, kabátos idő, bent pedig a fűtött, meleg lakásban lassan kortyolok egy testes bakot. Ahogy ezt “látom”, szabályos nosztalgia, sóvárgás kerít hatalmába. Szinte várom a pillanatot, hogy megtörténjen.
Mindez most, nyár végén, a kertben…
