Sörözők…
Nem, nem a műintézményekre gondolok most, hanem azokra, akik magukhoz veszik az éltető nedűt, a sört. Annyifélék vagyunk, s oly sokféleképpen lehet a sört is inni. Lássuk csak…
Sokan vannak, akik azt mondják, a sörözés igazi társasági tevékenység (egykori sörnagykövetünk ráadásul társasági sportként aposztrofálta a sörözést). Ezek a sörözők sokszor csak és kizárólag másokkal együtt szeretnek sört inni, otthonra nem is vásárolnak, sőt szinte elképzelhetetlennek tartják, hogy csak úgy otthon kinyissanak egy üveg árpalevet. Ellenben barátaikkal, cimboráikkal szinte minden lehetőséget megragadva sietnek kedvenc sörözőjükbe, hogy hódoljanak a komló és maláta gyönyörének.
Vannak olyanok is, akik “Ökör iszik magában!” felkiáltással, furcsán néznek arra, aki képes egyedül is betérni egy-egy korsó sörre valamely kocsmába. Szerintük ez már-már maga az alkoholizmus… Számukra teljesen rendszer- és társadalomidegen tevékenység a magányos sörfogyasztás.
Kis hazánkban szép számmal akadnak nagy sörbarátok, akik semmi esetre sem tennék be lábukat egyetlen vendéglátóipari egységbe sem. Úgy szocializálódtak, hogy a kocsma a lecsúszott néprétegek gyűjtőhelye, ahol a kötekedő, késdobáló törzsközönség senkit nem tűr meg maga mellett. Ráadásul mit is mondana a szomszéd vagy szomszédasszony, ha meglátná, amint belép egy kiskocsmába. Ez maga a szégyen! Otthon viszont rekesz-számra állnak a sörök a házigazda és az odalátogató vendégek legnagyobb megelégedésére. Ráadásul biztosak abban, hogy a tulajdonos, csapos, pincér bizonyosan becsapná őket. S hogy ne feledjük, ott vannak az anyagiak is! Boltban mennyivel olcsóbb ugyanaz a sör – minek fizessenek akkor többet érte?
Sajnos nagyon sokan vannak, akik elfelejtik a minőséget, csupán a mennyiséggel törődnek. Számukra teljesen lényegtelen, hogy mit is isznak, a lényeg csupán annyi: a sör legyen minél olcsóbb. Egy adott pénzmennyiségből a lehető legtöbb üveg vagy doboz jöjjön ki. Ők azok, akik fenntartják a gagyi söröket a piacon, miattuk áll raklapszámra a leggyengébb “minőségű” ital (sokszor már sörnek sem lehet nevezni ugyanis ezeket) a boltokban, hisz a kereskedők tudják: úgyis el fog fogyni hamarosan. Ezek a vásárlók csupán egyet felejtenek el: elolvasni a tudnivalókat a megvett termékről (miből készül, mekkora az alkoholtartalma).
Bár még nem túl nagy számban, de találkozhatunk sör-sznobokkal is. Ezek az emberek csupán az árat nézik, s megvetően néznek az egyszerűbb (de nagyszerű) italokra. Sokan képesek a divat és a reklám alapján a lehető legkisebb élvezeti értékkel bíró méregdrága sörszerűségeket fogyasztani, bemagyarázva önmaguknak, s papolva a többieknek tévedhetetlenségüket.
Vannak olyanok is, akik hasonlóképpen vélekednek, mint ahogyan Ábel, Tamási Áron művében. Ők úgy tartják, hogy e nemes italt vétek csak úgy inni, azt magunkhoz kell venni, mint a megszentelt ostyát vagy a misebort. Ők azok, akik hajlandóak a minőségre áldozni, s sokkal fontosabbnak tartják a műélvezetet, mint a nagy számok törvényét. Nem vitatva egy közös, baráti sörözés nagyszerű hangulatát mégis úgy vélik: igazán bensőséges hangulatba csak akkor kerülhetnek sörükkel, ha édeskettesben maradnak vele. A nap végén áhitattal veszik elő az imádat tárgyát, s kizárva a külvilágot minden cseppet kiélvezve isszák meg az aznapi kiválasztott gyöngyöző árpalevet.
S hogy milyen sörözők vannak még? Ha a halmazelméletet vesszük alapul, úgy metszettel és unióval további sörös altípusokat tudunk meghatározni, képezni. Ha valaki magára ismert, az nem a véletlen műve!
