Sörlap.Hu

Igen, uraim, én a tizedik pohárig meg sem szoktam állni. Nem azért, mintha nekem valami végtelen módon ízlenék a sör, ó nem, nem azért. Egyszerűen csak azért, mert szokásom tízen alul meg nem állni. Azt tartom, hogy sokkal tisztességesebb, ha nem titkolódzom.
Emlékezhetnek önök arra a nyárspolgárra, akitől a múltkoriban egy úriember azt kérdezte, hogy hány pohárral szokott inni? A szerencsétlen kínos zavarba jött, nem akart nagyivónak látszani, de azért azt se szerette volna, ha ebben a szakmában mint egészen virtustalan egyéniség tűnnék föl.
– Én, kérem szépen, rendesen hárommal, elvétve hattal… no néha kilenccel, de többnyire tizenkettővel szoktam inni.
És a jámbor azt hitte, hogy ez valami rettenetes nagy diplomata mondás. Hátravetette magát a székben, s mondhatom, hogy még lóvasúti konduktort sem láttam soha olyan büszkének, amilyen az öreg abban a pillanatban.
Hát természetes, hogy a kacagó görcs futott végig mindnyájunkon. Frenetikus kacaj, rengeteg bruhaha kavargott a sörház füstös levegőjében.
Az öreg támolyogva, szédülve kelt föl a székről. Vele még soha sem esett meg az, hogy abban a sörházban, ahol ő “stamgast”, ott őt kinevessék; nem ilyen még vele nem esett meg soha, mióta világ a világ. Azt hittük, hogy megüti a guta. Vérvörös lett, a halántékerei kidagadtak és – fölbukott a padlón.
Esküt mertem volna rá tenni bíró előtt, hogy a gutával van baja.
Dehogy. Fölbukott, lerántotta a kriglijét, eltörte az óráját, betörte az orrát s kitörte a karját.
De azóta már helyre jött a karja, rendbe jött az orra s megcsináltatta az óráját. Ahol ni, most is ott iszik a sarokasztalnál és valószínűleg rossz kedvvel gondol arra az esetre.
Én, kérem, nem csavargattam soha úgy a beszédet, mint az öreg. De nem is tört ki a karom. Tehát mondom, én nyíltan bevallom a tizedik pohárt. Önök, látom a szemeikből, most néma bámulattal tekintenek rám. De nem csuda. Önök csak kocaivók, afféle otthonülő, közönséges emberek, akiknek életében 6-8 pohár sör megivása örökké emlékezetes mozzanat marad.
Tehát én nem untatom Önöket azzal, hogy elmondjam az első három pohár történetét. Ámbár lehetne róla beszélni. Mert kitűnően ízlik ugyan az embernek a kilencedik-tizedik pohár, de egy sem olyan, mint az első. Az, kérem, valami extra érzés. Csinos edényben zamatos, barna-sárga sör, fehér, hasonlíthatatlanul fehér habbal s azzal a finom bouquet-val, amit a napokban egy mellettem ülő, nagyon magyarosítani igyekvő fiatalember “csokor”-nak mondott.
Tudják önök, hogy a törzsvendég miért iszik tíz pohár sört, míg önök kereszténytelen szelleműek csak kettőt isznak egy délelőtt? Nem tudják. De én megmondom önöknek. A törzsvendég csakis azért issza végig az arabus számok sorrendjét, hogy vajon talál-e köztük még egyet, amely olyan kitűnő ízű, mint az első volt.
Biz’ isten nem talál az ember, de azért mégis megpróbálja mindennap. Higgyék el nekem, hivatkozom ezen a téren szerzett gazdag tapasztalatomra, hogy ez így van. – Uraim, ne rángassák ide-oda a fejeiket, mint a rossz cigányprímás, vegyék tekintetbe ősz fürtjeimet. Mit? Hogy nincsenek ősz fürtjeim? De lehettek volna, ha időnek előtt meg nem kopaszodom. – No, biztosra vette, hogy most önök közül valamelyik a hajnövesztőszert fogja ajánlani. – Hagyjanak nekem békét a jó tanácsukkal.
Tehát, mint mondám, csakis a harmadik pohártól kezdve mondom el Önöknek a dolgot. Tudják Önök, hogy a harmadik pohár már némileg hangulatba hozza az embert. Pédául ha valaki az első pohárnál leejt az asztalról egy gyufát, akkor még fölveszi, de ha a harmadiknál ejti le, akkor már nem veszi föl. Akkor már nem háborgatják az ilyen kicsinységek. Hivatkozhatom ezen állításom igazolása végett olyan emberekre, akik celebritások ezen a téren…
A negyedik? … Oh, a negyedik már “hangulatteljes”, mint az új poéták rímelgetései. A sörházbeli füstöt már nem találjuk bosszantónak s nem vesszük észre a zsírpecséteket a pincérgyerek kabátján. Sőt az ötödiknél már csinosnak találjuk azt a kabátot. Szinte kedvünk volna megkérdezni a fiútól, hogy ugyan ki csinálta? Azaz, hogy kinél csináltatta? – S elmerengünk azon, hogy vajon melyik van jobban mondva: “Ki csinálta”, vagy “Kinél csináltatta?”…
A hatodiknál megkérdik a fiút, hogy mennyiért adja el azt a katufrékot. A kicsi apróság szellemes mosollyal válaszol és elkorcsolyázik előlünk – az ő bicebóca lábaival.
A hetedik … az, uraim, mikor az ember csöndes morfondírozásba süllyed. A füstfelhő, amely fejünk fölött szálldogál, egy véghetetlen graciózus Jákob-lajtorjává tornyosul, és azon megyünk mi a magunk esze szerint oda, ahova csak akarunk. Az egyik percben világhódító hős vagyunk, a másikban pipázó közkatona, aki előtt elmegy a hadnagy, s rákiált: “Nem tudja kend a rendszabályt, hogy ha valaki előtt a följebbvalója elmegy, hát tartozik a pipát kivenni a szájából?” Amire mi, akik közkatonák és rendkívül szellemesek vagyunk, azt feleljük: “Hát szen, kérem, nem az én pipám, hanem a Karácsony Jóskáé.”
S a nyolcadiknál rózsaszínű felhők úszkálnak körülöttünk. A napsugár vidáman ragyog be az ablakon. Kedélyes, nevető fejeket látunk, harag nincs a világon. Eszünkbe jut a sváb újonc, aki a harcra buzdító generálisnak odakiáltotta: “Tábornok úr, ha mi lövünk, ez még csak jó, de hogy vissza is lőnek, no ez már nem járja” … És nevettünk rajta. Eszemadta kicsi svábja, hogy odamondta neki! … Roppant jó hangulatban vagyunk. Ahány csinos női fejet látunk, mind szeretnénk megcsókolni… Mit, Ön azt mondja, hogy azt hét pohár sör nélkül is megteszi?… Hm, ön még fiatal, megteheti. De szerelmi vallomást nem tenne mindannyinak? Látja, pedig a nyolcadik pohárnál arra is kész az ember…
A kilencedik a bús melankóliáé. Üvöltő nyomor, sápadt, mellbeteg emberek, szalmaágyon fekvő halott, világgyűlölet, hulló falevél, nyíló sír… Halottak őrült virtustáncot járnak…
S a tizediknél uraim?
És – én – már ott vagyok, láthat … ják, ho-hogy…