Ülök a legkülönösebb magyar vendéglőben, az Új köztemető melletti Kupában. Itt gyászruhában söröznek a vendégek a lélekharang hangjai mellett. A legnagyobb temetőüzemben negyedóránként kerül sor a gyászmenetet kísérő lélekharang megkondítására, amelynek a hangjai – a kis távolság miatt – betöltik a vendéglő helyiségeit.
A temetés után betérő embereket már nem köti a gyász fegyelme, itt már enni kell és inni kell, szervezett módon, társaságba szerveződve vagy véletlenszerűen. Gyászruhában, de már teljes világi érdeklődéssel tanulmányozzák az étlapot és feladják az italrendelést. Legyűrve a valódi vagy tettetett étvágytalanságot, túljutva az első poharakon, már nagyon is gyakorlati kérdések kerülnek terítékre, legalább 35 dB hangerővel, ami az italfogyasztással és a tárgyalt téma fontosságával egyenes arányban tovább növekedhet. Ha akarom, ha nem, fültanúvá lépek elő:
– Az a cafka csak fél évet élt vele és mindent magának akar! Még egy tisztességes ebédet se főzött neki, akkor evett rendeset, ha mi, vagy ti, Marcsám, vittünk neki.
– Szent igaz! De nem is nagyon mosott rá. Csak azt hordta mindég, amit tavaly karácsonyra vittem szegénykémnek.
Egy hallgatag férfi is megszólalt:
– Aztán hol lehet az ótépéje?
– Eldugta a cafka! Megjátszotta a fájdalmast, meg hogy ő nem is kereste! Átlátok én rajta, tudod, hogy játssza az eszit! A szeme se áll jól. Ügyvédet kellene fogadni.
Egy másik asztaltársaság már láthatóan túl van ezen. Ügyvéd-forma ember telepszik az asztalukhoz, és jellegzetes táskájából írást szed elő. Találgatom, hogy végrendelet vagy ügyvédi meghatalmazás. Nem kerül sor aláírásra, de a mohón figyelő arcok miatt is a végrendelet látszik valószínűbbnek. Az ügyvédember olvas, és nagyon sértődött, mikor a pincér – rendelés után érdeklődve – félbeszakítja. A társaság egy szolgálatkész férfitagja megmenti a helyzetet.
– Valami nagyon finom konyakot a doktor úrnak!
Közben hallom a pincéreket beszélgetni:
– Ez a tizenhatodik Senki Józsi nagyon teszi az eszit!
Nem tudom, kinek szól a minősítés, mert sok a vendég, és most egy gyászruhás fiatalembert csitítanak, aki igencsak kötekedő kedvében van.
– A család az nekem mindig első volt! Értitek?
A társaság és a pincér egyaránt megértőnek mutatkozott, de akció indult annak érdekében, hogy a fiatalember a vendéglőn kívül folytassa tovább egyéni gyászszertartását.
Nem mindenki ilyen harsány.
Fegyelmezett társaság érkezik, nők és férfiak egyaránt feketében. A lefoglalt különterem iránt érdeklődnek, majd asztalukhoz telepedve, csendes elkülönültségben kirekesztik magukat a közfigyelemből. Persze, nemcsak temetésről érkezők látogatják a Kupát. Betérnek ide a temető állandó látogatói is, a sírápoló özvegyek egy-egy kávéra, üdítőre. A pincért hallom:
– Hozhatod az egy üveg sört két pohárral, itt vannak a vendégeid!
A belépő két idős hölgy nem hallja a pincéri párbeszédet, láthatóan megszokott programjukat teljesítik. Az a gyanúm, hogy sok egyedülálló idős emberhez hasonlóan a temető és utána a fél-fél üveg sör jelenti számukra a társas élet minden örömét. Valószínűleg egyedülállóak, ami akkor is előfordulhat, ha hivatalosan vannak gyermekeik.
Hát ilyen hely a Kupa, ami ha nem lenne, ki kellett volna találni. Mert feketében és lélekharang mellett, mégis itt oldódik fel a gyászszertartás feszültsége, és itt térhetnek vissza a valóságba azok, akiknek még megadatott hazatérni a temetőből.
