Sörlap.Hu

A szép tavaszi vasárnap délben az urak elindultak a kisváros különböző pontjain és mentek, mendegéltek a főtér felé. Ha az úton ismerőssel találkoztak, kezet fogtak s azt mondták:
– Szép tavaszi nap.
Aztán tovább mentek a főtéren, a nagy, szürke, egyemeletes épület felé. Mindenki arra ment, aki valakinek érezte magát a városban. Mentek a nagyhivatalnokok, a nagy önérzetű birtokosok, a nagy családok ivadékai.
A piac macskakövekkel volt kirakva és most tágas volt, mert fel voltak szedve a kofasátrak. Díszesen öltözött nők mentek itt-ott, a templomok zsúfolva voltak, a fákon bomlott a gyűrődötten zsenge levél, a Kossuth-szobor rosszabb volt, mint télen.
Az urak azonban szorgalmasan mentek előre s egyenként eltűntek a szürke épület balsarkán az üveges ajtóban. Sietve mentek, a szájukban jóíz volt és csámcsogtak és csettintettek a nyelvükkel.
A törzsasztalhoz mentek egy fütty sörre.
Itt találkoztak minden vasárnap délben. Télen, nyáron, esőben, hóban, szélviharban. Nem tarthatta visszaőket semmi, mentek, mentek s minden vasárnap délben itt összeültek, hátul a balsarokban, a második szürke oszlopnál. A legeldugottabb, legszélmentesebb sarokban. Ahonnan nincs kilátás az utcára, az égre s ahova nem lát be senki, csak az irigység.
– Áh, szervusz, szervusz, – csattan fel a vidám köszöntés azok részéről, akik már az asztalnál ülnek s már kihevült és fényes az arcuk.
– Szervusz, szervusz, – fognak kezet sorra az érkezők s nem sok szót vesztegetnek, várják a pincért, hogy kimondják a varázsigét:
– Egy fütty sört!
Akkor leülnek, kiki a maga helyére, évek, évtizedek óta mindig ugyanarra a helyre s ugyanarra a székre. Leülnek, mint aki hazajött, megérkezett s boldog.
Valami sugárzás van, amely árad belőlük. Mindenki mindent tud egymásról, olyan jó távol- ságban s közelségben vannak, egy milliméter nem változott a héten sem, ez a táv-köz; senki se lett se gazdagabb, se szegényebb, se rangosabb és nem derült ki semmi disznóság senkiről.
Az öreg pincér hozza a kispörköltet, a gyerek hozza a sört. Mindenki azt kapja, amit kívánt, nem amit kért. Egy fütty sör, az egy deciliteres kispoharat jelent, de van kis fütty, nagy fütty, dupla fütty, a borfiúnak tudni kell, kinek mi dukál. Senki se mond mást, csak ?egy füttyöt?, mert az asszonyoknak megigérték, hogy ?csak egy füttyre?.
– Hol van Imre, hol van Józsi, hol van Gida?
Ha valaki hiányzik, számonkérik.
– Szegény Gida, most szabadul.
Összenéznek, mosolyognak, felnevetnek, a söröskriglikkel az asztalt koppantják s egyet isznak a Gida javára.
– Szegény Gida, – szól az árvaszéki ülnök s nevet.
– Szegény Gida, – szól a tatári birtokos s hátradől a kemény széken s nevet.
Egy pillanat csönd. Gida nincs itt, a legnagyobb mulatság, akin legkönnyebb nevetni.
Megborzongnak kicsit, de rossz volna, ha ilyen nagy ok lenne, ami visszatartja az embert, hogy nem jöhet el… S éppen Gida nincs itt, aki sose mulaszt; Gida, akinek ez az egyetlen napja van, mikor szabad. Szegény Gida, aki híres, közmondásos papucs. Gida, aki egész héten az asszony kezében van s maga vakarja a tehenet az ólban, – de ez az egy déli óra az övé: ennyit ki tudott harcolni, hogy egy fütty sör jár neki minden vasárnap délben.
Tudják a betegséget, a betegség részleteit, ismerik az orvost, a recepteket, a kúrát és drukkolnak, hogy szegény Gida megszabadul-e?… Ott voltak a bálon, ahol Gidát megfogták; ott voltak a veszekedéseken, a perpatvarokon, a válópörökön, amelyek mindig azzal vég- ződtek, hogy szegény Gida tovább is rabságban maradt.
– Szegény Gida, mikor megérkezett Erdélyből az unokatestvére, azt súgta neki a feleségéről: kedves öcsém, jó asszony, derék asszony, fene szorgalmas asszony, csak egyetlenegy hibája van…
Kiveszik a szót a szóló szájából, mind tudják, hogy mutatta be szegény Gida a feleségét az unokaöccsének.
– Egy hibája van, az, hogy engem nagyon szeret.
– Még egy fütty sört.
S új kriglik ide is, oda is. Összehajolnak az urak, összekönyökölnek.
– Pedig szegény Gida bevallotta, hogy bornyúval vette.
Nevetnek. Kurta röhejek. Ellős volt a Julika, mikor szegény Gidán maradt. Ismerik a fiát, akit felnevelt szegény Gida. Mindent tudnak, mindent ismernek. Nyitott könyv a szegény Gida élete. A tatári birtokos szól:
– Most vett tőlem, egy tarka tehenet, két hete. Mondta mult vasárnap: – Micsoda tehén ez, te Lőrinc. Ezt nem bírom levakarni. Nevetnek, röhentenek, szegény Gida.
Jönnek az adomák róla. Mikor egy tanyai mulatságon, ahol úgy lágerozták el magukat a vendégek, hogy szalmazsákon feküdtek a nagy borcsata után – Gida töltött pisztolyt kért az ágyba.
– Mire az, te Gida?
– Hát itt a Julika.
Nevetnek, durrognak a feltörő kacajok.
Szó szót ér, a templomszentelés, a Kossuth-szobor leleplezése, ahol egy tanyai legény meg- mondta a magáét Julika nagyságos asszonynak, aki roppant termetével elzárta előle a kilátást.
– Menjen odébb és fogja be a száját, mert beleültetem ezt a zászlónyelet.
Szegény Gida sóhajtott fel ekképpen:
– Hej, haj, már borzong a hátam, ha a nap lefelé száll!…
– Kitárul az adomákban a kisváros élete, amely itt a fütty sör mellett zajlik le; városi szállítások, erdőkitermelés, korteskedések. Hatalombirtoklás és jövedelemszerzés a fütty sör körül. Dísze, derítője, vidámítója az életnek, szegény Gida és aző Juliskája.
Vajjon mi lesz, ha mégis meghal? Elvész egy szín, egy örökforrás; elvész egy öröm.
S egyszerre csak megjelenik Gida a kocsmában. Mindenki meghökkenve s várakozóan néz rá. A Gida kövér arca vörös és izzadt. Apró szemei kiugranak. Nagyokat fúj.
Mindenki rámered. Mi van?
S Gida a tatári földbirtokosra néz. A szemében könnycsepp.
– Barátom, – mondja – Lőrinckém!
És nagyot sóhajt.
Mindenki várja a szót, a gyász bejelentését. S egy pillanatra a Halál ünnepélyes csöndje állítja meg a törzsasztal népét.
Gida nagyot lélekzik a füstös levegőben s azt mondja hirtelen hunyorgással:
– Nem vakarom többet a tarkát!…
S valami fauni,őszinte öröm csillan ki a gyászban és a társaság fölnevetve gyászol a groteszk híradáson: – Julika elment!
És Gida nem vakarja többet a tarka tehenet. Gida megszabadult, öregen, elkopva, de szabad.
S a társaság új fütty söröket rendel.